Eltompult a szende nyaktiló
Az Újvidéken 1958-ban született Radoslav
Milenkovic rendezett Kaposváron, Egerben, a budapesti Nemzeti Színházban, most
Miskolcra érkezett. Bodolay Géza 1957-ban született, dolgozott Szegeden,
Németországban meg a budapesti Nemzeti Színházban, bár az még egy egészen más
épület és társulat volt, mint ahol Milenkovic megfordult, s most már jó ideje
igazgatja a kecskeméti Katona József Színházat. Életkorukon kívül egyetlen közös
vonásuk talán, hogy mindketten zabolátlan színházi szellemek. Előadásaik
többször bosszantanak, mint ahányszor meggyőznek vagy éppen tetszenek, de szinte
mindig meglepnek. Az elmúlt héten mindketten azzal leptek meg, hogy elég kevés
meglepetést szereztek. Milenkovic Csehov Cseresznyéskertjét rendezte Miskolcon,
Bodolay Büchnertől a Danton halálát Kecskeméten.
Pedig mindkét előadás jól kezdődik. Miskolcon a függöny mögül izgalmasan
fülsértő vonathang ígér eredeti humorú Csehov-értelmezést, Kecskeméten az
"elbűvölő és bájos, szende nyaktilót" emlegető dalocska üt meg élesen
játékos-groteszk hangot. Aztán mindkét helyen csalódtam. Milenkovic a
Cseresznyéskertben sehogyan sem találta meg a szerző sokat emlegetett, ám
előadásokban csak ritkán fölbukkanó humorát, a társulatban pedig mintha csak a
dús idomokban és a szétfolyó hájakban lelte volna mulatságát. Sokat ordítanak,
vadul hadonásznak, mintha csak azért tennék, hogy rengjen, ami renghet. Ebben a
Dunyasát alakító Varga Andrea jár az élen, de nem marad el tőle nagyon Kerekes
Valéria sem mint Sarlotta Ivanovna. A külső torzképek nem válnak belsővé.
Ranyevszkaja szerepében Müller Júlia primadonnaként érkezik, aztán úgy is marad.
Áron László Gajev-szónoklatait kényszeresen kíséri fölös gesztikulálással. Fandl
Ferenc Lopahinja inkább jól táplált úrigyerek torzképe, semmint paraszti
származású újgazdag. Molnár Erik Jása inasa kajla óriás. Kivétel a szikár
Halmágyi Sándor, aki kívül-belül valóban lószerű Szimeonov-Piscsik.
Bodolay Géza szelleme szokott vad szökelléseinek nagy részét ezúttal a
műsorfüzetre korlátozta. A színen néhány nem túl hatásosan megszólaló citátum -
például Adytól a Magyar jakobinus dala - mellett Székely László sötét
díszletében, mozgó fekete keretek és lapok által határolt különféle
képkivágásokban folyik Georg Büchner politikai, történelmi, filozófiai és
lélektani kérdésekben egyaránt tobzódó darabja a nagy francia forradalomról.
Kőszegi Ákos torz testtartással, hatalmas fejét mélán félrebillentve adja a
címszereplő alapjában hedonista, de végül inkább kedveszegett, kiábrándult
forradalmárát, Király Attila cinikus-ironikus mosollyal, a történelmet apró
gesztusokkal vezénylő kézmozdulatokkal kíséri Robespierre-nek, az erény
bürokratájának működését. A szereplők tömegéből Rubold Ödön aktatáskájával
szerencsétlenkedő törvényszéki elnöke, Makranczi Zalán kamaszos Desmoulins
Camille-ja, Gidró Katalin csöndes bájjal megőrülő Lucille-je, Ádám Tamás
bölcsnek látszó Tom Paine-je, Sirkó László, a köznépi otrombaságot megtestesítő
Simonja tűnik ki leginkább. No meg Sorbán Csaba Saint-Justként.
Amikor ugyanis a vérontás természetfilozófiai alapvetését adó vádbeszédére kerül
sor, mintha a rendező is megelégelné az előadás unalmát, s a tudós előadást
fontoskodó lassúsággal mondatja el, miközben a háttérben Makranczi Zalán
bohóckodva gúnyolódik, majd hordágyon csontvázat hoznak be, s azzal
játszadoznak. Aztán Robespierre intésére a beszéd fölgyorsul, a hordággyal is
sietve kikocognak, igaz, a csontváz ott marad a színpad közepén. A jelenet
nagyjából mindent elmond a történelem, a politika működéséről, ami ma érdekes.
A nézőtéri világítás az előadás nagy részében ég. Bizonyára innen kellene
tudnunk, netán éreznünk, hogy a nagy nyilvánosság előtt folyó borzalmak velünk
is történnek. Csak hát ezt már rég tudjuk, s ebbe a tudásba már rég bele is
fáradtunk. Akárcsak Danton. Amikor az előadás végén a királyt éltető bolond
Lucille-t letartóztatják, a rendező ugyan megpróbál még egyszer fölrázni, a
"Köztársaság nevében"-t többször harsányan, félelmetesen ismétlik. Meg kellene
borzonganunk. De nem megy. Színpad és nézőtér a közös fásultságban egyesül.
Zappe László
Népszabadság,
2006. december 4.