Pataki Ferenc fergeteges Kuruzs szerepében, láthatóan lubickol benne. Az ő színrelépésével kezdődik a Karnyóné előadása, tehát ő adja meg az alaphangot, ami humorában és játékosságában nagyon is kedvünkre való. Még nem sejtjük, hogy ez csak a kezdet.
     Csokonai érettségi tétel, de idő után valószínűleg mindenki megfeledkezik róla, pedig nagyon rokonszenves, vonzó alakja ő a magyar költészetnek. Több nyelvben járatos, rendkívül művelt fiatalember már debreceni diákként is, ugyanakkor vidám és kalandos természetű, aki „mindent meg tud írni, amit akar” – summázta lírikusi képességeit Hegedűs Géza.
     Csupán 31 évet élt, életműve mégis a legjelentősebbek közé tartozik. Épp kezdett szélesebb körben is ismertté válni – két kötete már megjelent, a harmadik sajtó alatt -, amikor 31 éves korában, tüdőgyulladásban meghalt.
     A Karnyónét 26 évesen írta a diákjai számára, amikor pár hónapig a Somogy megyei Csurgón tanítóskodott. A darab könnyed, vérbő bohózat, a műfajhoz illő túlkarakterizált jellemekkel és helyzetekkel, s vélhető, hogy a háromszáz évvel ezelőtti kamaszok sem fogták vissza magukat, amikor előadták. A pergő dialógusok mellé minden bizonnyal beépítettek néhány vaskos tréfát és bumfordi utalást (ez egyszerűen kihagyhatatlan), s nem tesznek másként az utódok sem napjainkban.
     Bár nem tapossák egymás sarkát a premierek, a Karnyónét a színházak rendre életben tartják, hiszen a közönség számára felhőtlen szórakozás, a benne játszó színészeknek pedig jutalomjáték. Mert, hogy ne lenne élvezet a szikkadó, szereleméhes özvegy bőrébe bújni, a furfangos és pénzéhes kérők gátlástalan alakjában bolondozni, az ütődött fattyú debilitását megkreálni, a boltos segéd figuráját mulyává formálni?
     Itt nem, hogy árt, de egyenesen kívánatos a harsányság, hiszen csakis ily módon maradhat hű az előadás az eredeti szándékhoz, a komolykodást és a moralizálást nagy ívben elkerülő, diákosan féktelen, sőt kegyetlen, mindezzel együtt bájosan őszinte, jóízű gúnyolódáshoz.
     A szereplők mindahányan meg is mártóznak ebben a „szabadságban”, ami persze látszólagos, hiszen gondosan kitalált és felépített karakterek hoznak elénk.
     A címszerepben Szabó Gabi parádézik, aki elkerülve az olcsó és kézenfekvőnek tűnő hiszteroid karikatúrát, apró, finom eszközökkel rajzolja fel az új férj után sóvárgó aszott özvegyet. Hozományvadász kérői – bár szívesebben hemperegnének Karnyóné szobalányával, Borissal – hősiesen csapják neki a szelet, Lipitlotty szerepében Borovics Tamás németes stílben és beszédmodorban, Tipptoppként Gömöri Krisztián pedig a franciás kultúra divatmajmoló, külsőséges zsánerét hozva. (A két kultúra hangsúlyozása a felvilágosodás korának egyidejű, német és francia befolyásaira utal.) Borovics humora nagyon szerethető, sajátos, mélának tűnő, visszafogott játékmodora most is szimpatikusabban működik, mint az – úgy tűnik – örökre hozzáragasztott komikus partnere primérebb, vásáribb viccelődése. (A színház jól bevált párosként alkalmazza a vígjátékokban őket, a közönség vevő is rájuk, jómagam mégis szívesen látnék egy új felállású kettőst.)
Akármilyen hihetetlen, a Karnyóné előadása mondhatni, interaktív, ami csak ezzel a modern kifejezéssel hat meglepőként, mert könnyen elképzelhető, hogy anno is voltak ki- és beszólások színpad és nézőtér között. A főszereplők több ízben kommunikálnak a nézőkkel, a Boris-Tipptopp jelenet meg egyenesen a fejünk fölött zajlik.
     Az alkati adottságoknak köszönhetően szerencsés helyzet, hogy a filigrán Szabó Gabi mellett a jókedvűen telt Szilágyi Annamária játssza a szolgálóját, mert utóbbi kicsattanó vitalitása mellett még hervasztóbbnak tűnik Karnyóné kórósága.
     Nem csak az említett erkély jelenettel, de máskor is játszó helyszínné tágul a nézőtér, többször itt közlekedik Kuruzs képében Pataki Ferenc, aki (egy személyben poétaként is) rendre megidézi Csokonai alakját, hol az előadásért izguló szerzőként, hol beemelve a költő személyét napjaink show-őrületének a világába. Ez utóbbiról poéngyilkosság nélkül nem szólhatunk, így mélyen hallgatunk, ám annyi megjegyezhető, hogy a művész frenetikus perceket szerez.
     Sorbán Csaba Samuként (Karnyóné fattyú fia), Szívós László pedig a boltoslegény Lázárként absztraktabb figurákat teremtenek, amelyeket egyperces one man show-kkal dúsítanak az angol humor iránt fogékony nézők nem kis élvezetére.
     Keresztes Attila a tavalyi szezonban már megrendezte a művet a nyíregyházi színházban, s bár az ottani előadást nem láttuk, a fotók alapján a szegedi produkció annak reprízének tűnik. Azonosak a jelmezek, s a díszlet, most is Kazár Pál plasztikusan simuló, hangulatteremtő zenéjét szólaltatják meg élőben a muzsikusok (Honfi Mónika, Kiss Márton és Kovács Gábor), s minden bizonnyal a gegek és poénok is azonosak, melyek olykor csontig rágottan túlhajtottak (például a kép/keret szójátékos variánsai és a franciás kiejtés).
     A végére kissé leül az előadás, amelyen a heppiendet garantáló Tündérek (Csorba Kata és Barnák László) idegenül ható, chaplines-bohócos megjelenése sem segít.
     Mindent összevetve azonban, végeredményképp jóízű komédiázást látunk, s az előadás végén a nézők fejfájás nélkül, feldobva távoznak. S az sem mellékes, hogy – akinek eddig kimaradt volna –, mindeközben Csokonaival is megerősödik a barátságos, jó viszony.


Ibos Éva
tiszatajonline.hu, 2013. szeptember 25.