Egy piromániás és a családja


     Amikor Zsótér Sándor 1999-ben a Radnóti Színházban megrendezte Marius von Mayenburg első darabját, a Lángarcot, el tudta hitetni, hogy az többről szól, mint amiről beszél. A lefojtott, szűk regiszterben megszólaló stílus, amely akkor Zsótér pályáján újdonságnak számított, nem közönséges ifjúsági lázadást, végletes társadalomundort vagy kamasz aberrációt sejtetett, hanem a lélek rideg magányát éreztette, amelyből csak a tűz, a mániákus gyújtogatás jelenthet pusztító és önpusztító menekvést.

    Hollós Gábor egyetemi hallgató kecskeméti vizsgaelőadása mintha leleplezné a darabot. A Vidéki Színházak Találkozója keretében a Merlinben nézve az előadást, mindinkább puszta patográfiának, egy piromániás elmebeteg kórtörténetének tetszik. Pedig a fiatal rendező mozgósít mindent, amivel elemelni, megemelni, elmélyíteni, elidegeníteni szokás egy cselekményt. A helyszíneket nagyjából jelző díszletelemek előtt vetítővászon vándorol, hol ezt, hol azt a darabot takarva ki, a vásznon nagyítva-torzítva láthatók magánszámok, arcok, hátul középen vörös alkóvszerűség vészjóslóan utal a sokat emlegetett tűz fenyegetésére, balra közvetlenül mellette viszont tusoló jelzi a megnyugtató víz közelségét, amit az anya feszültebb pillanatokban rendre igénybe is vesz. Odamenekül a gyerekekkel kapcsolatban felsejlő problémák elől. Csak éppen úgy tetszik, Mayenburg szövege rosszul tűri ezt a magyarázó szimbolikát. Értelmezéstől, nagyítástól, túlzástól, karikírozástól egyre kevesebb lesz. Egyre inkább csak szó szerinti önmagát jelenti.

    Ám a realisztikus, a lélektanilag hitelesítő igyekezetű játékmód is ugyanezt az eredményt hozza. Mayenburg darabja ugyanis, ha alapszituációját szó szerint vesszük, Wedekind A tavasz ébredése című művének évszázados utóda is lehetne. Wedekind darabjában a századvég német polgárságának különböző rétegei és mentalitásai kerülnek szembe a természettel, a szexualitás fellobogásával a fiatal testekben. Mayenburgnál az időközben megfáradt, közhelyessé lett liberalizmus találkozik ugyanezzel a problémával. Itt egyetlen családon belül lobognak a különféle tüzek. A szülők jámbor szabadelvűek, nem kívánják különösebben korlátozni, neveléssel vegzálni gyermekeiket. Normális jó emberek, kicsit kényelmesek. A pedagógiai liberalizmus is valószínűleg – főképp az apa esetében – a lustaság takarója. Így aztán nem veszik észre, hogy gyermekeik között vérfertőző viszony támad, és arról sem akarnak tudomást venni, hogy a fiú zárkózottsága több kamaszkori kilengésnél, ami magától elmúlik. Amikor pedig a tények már kiszúrják a szemüket, még mindig halogatnak, alkalmat adva ezzel, hogy gyermekeik legyilkolják őket, majd a fiú magával is végezzen.

    A szöveg, a cselekmény feltehetőleg jól elviselne egy alapos elemzésen alapuló realisztikus előadást, amelynek hősei azonban bizonyára nem annyira a lázadó fiatalok, mint inkább a velük szemben tehetetlen szülők lennének. Bár ez nyilván szembemenne a szerző eredeti szándékával.

    Hollós Gábortól azonban szemlátomást távol áll az értelmezés, sőt a megértés szándéka is. Ötleteket és pillanatokat rendez. Így eshet meg, hogy a Mira János megalkotta látványt, a vetítésekkel és énekszámokkal megszaggatott-elidegenített vázat lélektanilag hitelesítőnek szánt színészi játék tölti ki. Gulyás Zoltán kifogástalan az újságjába temetkező, a problémákat elhárító apa szerepében, Kéner Gabriella pontosan érzi és érzékelteti az anya aggodalmát, azt, hogy tudja, tenni kellene valamit, de éppen azért menekül mindig a zuhany alá, mert nem tudja, mit tehetnének. Szarvas Attila is meggyőzően eljátszik egy normális, középszerű fiatalembert, akitől annyira távol áll mindaz a perverzió, lázongás, elégedetlenség, általános rossz közérzet, ami a testvérpárt jellemzi, hogy sokáig észlelni is képtelen azt, ami kiböki a szemét. Jarábik Klára elhitető erővel formálja meg a különc, magának való fiatalabb testvérével izolált világba menekülő lány érzésvilágát, undorait és gátlásait, félelmeit és vágyait, amelyek előbb arra bírják, hogy szexuális kapcsolatot kezdjen kamaszodó öccsével, később viszont, amikor más alkalmas partnerre lel, bátortalan kitörési kísérletekre ösztönzik. Sorbán Csaba szinte mimika nélkül, valószerűtlenül komor, üres tekintettel jellemzi a főszereplő magába zárkózó, saját gondolatköreiben reménytelenül kerengő, monomániás alakját. Mintha sohasem lenne jelen, vagy mintha minden hiányozna belőle, ami emberi jelenlét benyomását kelthetné. Nem a világ embertelen, hanem az ő pusztító heve az.

    A figurák plasztikussága, valószerűsége ezzel végképp meggyöngíti a darab költői hitelét. A családirtásban és önpusztításban végződő történet mögött inkább pusztán mentális defektust, lelki betegséget, aberrációt sejtet, ami önmagán túl semmi többre nem utal. Inkább biológiai kuriózum, mintsem általánosabb emberi szimbólum.

Zappe László
Criticai Lapok, 2008/6.