Meghalt a modern, éljen a modern!
 

     Szinte közhely, hogy Bodolay rendezései a színre vitt drámák új értelmezését kínálják. Vagy mégsem? Aki intertextjeit, „újraírt" szövegeinek extra világát követni tudja, rájön, hogy nemcsak új értelmezést ad a szöveghez, hanem valójában a dráma mélyebb rétegét hozza felszínre.

     Sokan provokatívnak nevezik interpretációit, pedig nem azok. Az anarcholiberális nézők világnézetében nem jut hely az előítéletek számára, és mivel magamat is közéjük sorolom, ezért a polgárpukkasztás engem nem érint, én nem pukkadok meg. Előadásait sokkal inkább nevezném lázadó színháznak, hiszen a provokáció csak azok szemszögéből értelmezhető, akik ellen szól.

     A lázadás azonban néha kétségkívül a felszínen mozog: Bodolaynál sokszor előfordulnak agyonhalmozott, felesleges kellékek, túlságosan lazán kapcsolódó allúziók, ám képzettársításai mégis az atmoszféra megteremtését és elmélyítését szolgálják. Bár kiemeli a darabokat eredeti környezetükből, nem csomagolja őket vákuumba: a mikroklíma is állapotváltozáson megy keresztül. A modernizálás nála nemcsak külsőségekben jelentkezik, hanem a téma újraformálásában is.

     A kecskeméti Rómeó és Júlia és a nyíregyházi Szeget szeggel is a „bodolayzálás" mintapéldái. Mindkét előadás a függöny előtt kezdődik, a nézőtéri fénybem. A Rómeó és Júliában egy kivetítőn a darab utóéletéről informálódhatunk, először egy reneszánsz gúnyába öltözött férfi vív – aláírás: Shakespeare 1595-ben írta a művet –, majd rövid bejátszást láthatunk Zeffirelli örökzöld filmjéből (a két szerelmes megismerkedését), végül Baz Luhrmann Rómeó + Júlia-adaptációjának kezdő kockái (a Capulet- és Montague-felhőkarcolók nagytotálja) jelennek meg a vásznon.

     Az adaptációk felelevenítése igazából felesleges, hiszen mindenki tudja, hogy a Rómeó és Júlia ultrakanonizált alkotás, ráadásul, ha a rendezői koncepció feltétlenül szükségesnek találta a népszerűvé vált Rómeó és Júlia-tolmácsolások bemutatását, akkor érthetetlen, hogy miért hagyta ki éppen a saját értelmezéséhez legközelebb álló Bernstein–Sondheim-féle West Side Storyt.

     A vetítést a két fekete öltönyös, fehérre festett arcú narrátor is figyelemmel kíséri, aztán a tolószékben érkező feláll, és belekezd a prológusba. A két férfi felváltva szavalja a három fordítást (Kosztolányiét, Mészöly Dezsőét és Nádasdy Ádámét), amelyekből Bodolay saját kiegészítéseivel az előadás szövegét összegyúrta. Ekkor még tetszik a fordítások vegyítésének ötlete, de később erőltetetté válik: a modernizált előadás adekvátabb lenne kizárólag Nádasdy magyarításával, hiszen hiába szokott hozzá fülünk a két klasszikus fordításhoz, árnyalati ingadozásokat eredményez a sorok és szavak stílusának váltakozása. A klasszikus tolmácsolások és a modernizált megjelenítés között hatalmas szakadék tátong, csakúgy, mint a Luhrmann-film hagyományos nyelvezete és maffiakörnyezete között.

     Az egyik narrátor beszéde közben koponyát tart fel, feltehetőleg ezzel jelzi, hogy a soron következő mű tragédia, mely halállal végződik, és különben is memento mori, de lehet, hogy csak arra utal, hogy Shakespeare írta a Hamletet is. Ám Bodolaynál az sem kizárt, hogy egyszerűen rátalált a kelléktárban, és addig forgatta, míg szívéhez nőtt.

     A Szeget szeggel prológusa is az előtérben játszódik; Vincentio politikai beszédet imitál egy pulpituson állva, Escalus pedig körülötte tevékenykedik. A darab szereplői a függöny alól bújnak ki, egyesével felvonulva a herceg és tanácsosa előtt, akárha május 1-jén. Tablóként jelenik meg a korabeli bécsi közeg: Tekeriné, a kerítőnő, Lucio és éjszakai kartársai, Bunkó, a rendőr, Hólyag, a szellemi fejlődésben korán megállapodott gentleman, Pompeius, a csapos és a kissé ledér apácák, akik rövid fehér ruhájuk alatt tűzpiros szaténbugyit és harisnyakötőt viselnek, mintha nem is apácák, hanem egy lokál szűziesnek álcázott táncosnői lennének.

     A kivetítőn eközben bécsi exteriőrök képe segít az atmoszféra megteremtésében, Johann Strauss aláfestő zenéjével megtámogatva, ha már Shakespeare nem gondolt erre, miközben tengert adott Bécs városának. (Csak egy hangyányit tévedett, a magyaroknak kellett volna.)
A Kis kece lányom kezdetű népdal hangjai is mindkét rendezésben felcsendülnek, a Rómeó és Júliában egy tubás játssza az esküvő előtti hajnalon (nem véletlenül, hiszen a kece menyasszonyt jelent), míg a Szeget szeggel-ben az apácák dúdolják, a fiatalon elvesztett lehetőséget siratva.

     Bodolay Shakespeare-előadásainak hasonló motívuma még a két Jézus-parafrázis is. A Rómeó és Júliában Lőrinc barát celláját mindig ugyanaz a kép jelzi: egy ember fellép a keresztre – a Fiú isteni természetéről alkotott nikaiai zsinat dogmáját egy pillanat alatt megsemmisítve. A Szeget szeggel-ben a rendező ennél is továbbmerészkedik: ott az ember Jézus csontvázként függ a kereszten, utalva ezzel a test elporladására, de a hit megszűnésére is. Nem beszélve arról, hogy Isten halott.

     Ugyanakkor a két színpadra állítás sokban különbözik egymástól: míg a Rómeó és Júlia történetét Bodolay teljesen maivá transzformálta, addig a Szeget szeggel hosszabb korszakot ível át, hiszen alapvetően a múlt század tízes éveinek Bécsében játszódik, sok áthallással a totális diktatúrák világából.

     A zenei háttér is ezt a koncepciót szolgálja: míg a Szeget szeggel-ben Johann és Richard Strauss harmóniumon előadott kompozíciói a bécsiek fejüket a valóság elől homokba dugó attitűdjét érzékeltetik, addig Rómeó és Júlia szerelmi lázadását Red Hot Chili Peppers-, Rolling Stones- és Laibach-slágerek támogatják a gyűlölködő világ ellen.

     A Rómeó és Júlia punk-arculata a bandaháborúkat idézi, Bodolaynál a két klán egybefolyik, sem ruhájukban, sem más külső jegyükben nem különülnek el egymástól. Jánoskúti Márta mindkét oldalt feketébe öltöztette, a banda tagjai (Rómeó is) fekete bőrdzsekit és bakancsot, az idősebbek – még Lőrinc barát és a dajka is – fekete öltönyt vagy kosztümöt viselnek. A banda hölgytagjainak züllött életét bőrmelltartó és neccharisnya jelzi. Júlia, bár színeiben nem, de két copfjával, egyszerű szabású, elegáns kombinéruhájával, virágmintás hálós pulcsijával elkülönül a már megrontott virágoktól. A fekete színek egyeduralmát kizárólag Páris gróf öltözéke bontja meg: színes nyakkendője és fehér öltönye magasabb társadalmi pozícióját szimbolizálja, ő nem alacsonyodik le a bandaháborúkhoz.

     Mira János díszlete fantasztikusan hozza a horizont-összeolvadást, forgatható acéllemez kapuja a színpad hátsó részét intim térré alakítja a szobabelső-jelenetek számára, a színpad elejét üresen hagyja a szabadtéri jelenetekhez, a kapun végigívelő acélpalló pedig az erkélyként szolgál az erkély- vagy bástyajelenetekhez. A Globe-ban ugyan egy benyúló kötény- vagy előszínpad is létezett, de ezt Bodolay a függöny előtti játékkal oldja meg. A szoba berendezése minimális: egy fémasztal, amely egyszerre szolgál padként, nászi ágyként és ravatalként.

     Székely László Szeget szeggel-díszletében a vörös-fekete kettőssége dominál, a totális diktatúrák színösszeállítása, főképp a Bécsből induló piros alapon fekete keresztváltozaté. A szilárd talaj elcsúszását jelző forgószínpad hátterében erkélyes piros ajtók nyitják ki a teret, épp a Rómeó és Júlia díszletének fordítottjaként. Az ajtók mögött a kulisszák lehetnek, ahol a darab egy másik, a nézők számára láthatatlan rétege játszódik. Egy harmónium, néhány tonettszék és egy vörös mahagóni íróasztal képezi a századfordulós berendezést. Székely László börtön-megoldása is kitűnő: a szürke, függőlegesen fordított téglafal rácsként zárja le a teret, és a fekete csíkként belévájt ajtó a japán temetési lobogókat juttatja eszünkbe.

     Földi Andrea jelmezei is a tízes évek hangulatát idézik: Angelo és Escalus elegáns öltönyt, Vincentio papként tonzúrás parókát, sonkaujjas fehér miseinget, a zongorista cilindert és frakkot, a börtönőr piros kézelős és állógalléros ferencjóskát, az ivócimborák kigombolt inget és gyűrött öltönyt, a rendőr kék csendőrkalapot és szürke zubbonyt, az apácák a gyógyítók tiszta fehér ruháját és fejfedőjét, az éjszakai pillangók hosszú kesztyűt, torokszorítót, bóbitát, fűzőt és lenge szoknyát vagy kombinét viselnek. A motorbiciklin közlekedő Tekeriné zöld bőroverallja, piros csizmája és szélvédett motoros szemüvege ugyan nem kifejezetten illik bele a kor öltözködési stílusába, hiszen ekkor még vasalt cipőt és bricseszt húztak motorozáshoz, de egy kerítőnő miért ne járhatna a divat előtt egy lépéssel?

     Talán Izabella az egyetlen, akinek jelmezén kivetnivalót találhatunk: kezdeti szűk fehér csipkeruhája egyáltalán nem tartózkodó, későbbi szolidabb fehér ruhái viszont túlságosan elszürkítik.

     Bodolay koncepcióiban amúgy sem a főszereplő a legfontosabb, a Rómeó és Júliában például a nimfomán, alkoholista dajka (Kubik Anna) és a cselszövő Lőrinc barát (Kőszegi Ákos) sokkal kidolgozottabb karakter, mint a szépen, csak kissé halkan szavaló Júlia (Gidró Katalin) vagy a szerelemtől nem érintett Rómeó (Makranczi Zalán). Tulajdonképpen érthetetlen is, mire ez a nagy felhajtás, miért öli meg magát a két fiatal a darab végén, hiszen csak egy részegen elkövetett diszkóbaleset áldozatai, ha kijózanodnak, talán el is felejtik az egészet.

     Páris gróf (Pál Attila) alakja azonban új megvilágításban tűnik fel, újgazdag érzéketlensége főképp figyelmességeiben nyilvánul meg: a leánykérésre hozott virágcsokorral állít be az esküvőre is, mivel az meghiúsul, a ravatalra helyezi a bokrétát, majd onnan is visszaszerzi, hogy aztán a Capulet-sírbolthoz is ezzel érkezzen. Azon se csodálkoznánk – ha nem halna meg időközben –, hogy ha a következő leánykérésre is ezt tartogatná.

     A Szeget szeggel-ben is eltűnik a két főszereplő, Izabella (Kuthy Patrícia) és Angelo (Fazekas István), helyettük az önmaga és a papság paródiáját bravúrosan nyújtó, farce-os Vincentio (Horváth László Attila), a finom, elegáns színészi eszközökkel élő Escalus (Bárány Frigyes), a valójában dunaikalóz-dzsigoló Lucio (Sorbán Csaba) és a Gavrilo Princippé előlépett Börtönfelügyelő (Kedvek Richárd) játéka ragad magával.

     Mindkét interpretáció epilógusa újszerű: a Rómeó és Júlia a két szerelmes emlékművének avatásával ér véget – a darab életben maradt szereplői megkoszorúzzák a kissé szocreál, aranytömbből kifaragott szobrokat.

     A Szeget szeggel zárása pedig megkérdőjelezi magát a deus ex machinát: a jó kedélyű Vincentio, bár Angelót elűzi tisztségéből, és a régi rendet helyreállítja, mégis példát statuál (ráadásul, mivel ebben a rendezésben nem derül ki Lucióról, hogy kalóz, csak egy nagyszájú, de ártatlan ember életét oltja ki), és megkérdezése nélkül veszi feleségül Izabellát, aki pedig a Börtönfelügyelővel szimpatizál. Ekkor lépne közbe az összefüggéseket világosan látó börtönőr, de leereszti pisztolyát: nem tehet semmit, a demokrácia köntösébe bújtatott diktatúrával nem lehet leszámolni.

     Bodolay Shakespeare-rendezései posztmodern megfogalmazások, bár ettől a kifejezéstől kifejezetten émelyegni kezdek, mióta „everything goes". A posztmodern azonban nem a hagyományok totális szétesése, hanem a mai létállapot leképezése, a formabontásban megtalált forma, a hagyományok új kontextusba való beágyazottsága és transzformálása. Bodolay előadásai a szó eredeti értelmében posztmodernek, vagy ha már ez a kifejezés végképp elcsépelt és pőrére nyúzott, akkor egy következő stílusirányzatot fémjeleznek: a túlélő posztmodernt, ami végre a modernhez is elvezethet minket.

Selmeczi Bea
Színház, 2005. június