Már tegnap is késő
 

     Az apa és az anya már nemigen szeretkeznek. Bakfis, kamasz gyermekeik sűrűn. Egymással. Fiuk szerint a szülők rég halottak, a családfő szerint a mai fiatalokból kiveszett minden érték. Marius von Mayenburg vázlatdrámája, a Lángarc öt szereplővel igyekszik megoldani a család mint kiüresedett közösségi alapsejt szétrobbantását, a mai (polgári?) társadalom felégetését.

     A kecskeméti bemutató díszletét Mira János az égés és elégés színéből: parazsló vörösből, üszkös feketéből vonta a falakra, dobogókra, heverőkre, tárgyakra. A Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgaelőadásaként létrejött (Budapestre, a Merlin Színházba is elhozott) produkcióban Hollós Gábor e. h., a rendező csupán egy függönynegyeddel felérő fehér térelválasztót siklat olykor a jelenetekbe. Kitombolhatja magát a szimultanizmus: az egybenyitott térben sokszor egyszerre zajlanak a két nemzedék riasztó, taszító életeseményei. A névtelen szülők és a testvérek (Olga, Karl) piros műbőrtől vérszínű ágya csaknem összeér. Látjuk, hogy láthatnák (mit és miért tesz a másik fél), mégsem látják (illetve azt hiszik: előttük nincs titok). Szeretnének egymástól megszabadulni. Az "öregek" kivárással: pár év, s eltűnnek a házból a tinédzserek. A "gyerekek" kalapáccsal: ezeknek a kivénhedt negyvenes koponyáknak úgyis mindegy.
Az egyik fél számítása beválik.

     Gulyás Zoltán a passzív középszerűségbe - egy kis piába, egy kis fociba - szürkült apát játszva csak a napi újság, a bűnügyi hírek periszkópján át képes a világba kandikálni. Kéner Gabriella fakó tónusokkal is pontosan adja tudtul, hogy az érdektelen desztilláltvíz-anya józan esze néha szénsavasan megpezsdül, s teste felizzik még annyira, hogy időnként a hűsítő zuhany alá kelljen állnia (a rendezésnek a Lángarc címet és a pirománia pokoli szimbolikáját kiegészítő-ellenpontozó vízmotívuma így is megjelenik). Szarvas Attila - a szerencsétlenségére épp ebbe a famíliába bemotorozó udvarló, Paul - hímnek mulatságos, de nevetségessége mögött ott a sors-zanza, amely egy másik családot s egy harmadikat kapcsol a kamaradarabba (egy család tehát az összesnek modellje). Mindhárman megfelelően egyensúlyoznak a tudatosan leszállított, mozaikos ábrázolás dresszúrájában elérhető komolyság és humorosság között. Ők a vesztes többség (öt főből három), akik úgy-ahogy felismerik: holnap már késő.

     A sötéten súlyos balhét Jarábik Klárának és Sorbán Csabának kell elvinnie a görögös áthallású bosszúdráma-utánzat végzettörténetében (mely a befejezéskor önmaga elől is megfut, nem meri vállalni a minden szereplőt elsöprő tűzfolyamot). Leharcolt öltözékükben, ingerült, keserű szögletességükkel, nyílt (s mégis kissé költői) testi markolásaikkal szerepeikbe ikerülve alakítják a figurákat, elkülönítve ugyanakkor a rabiátus Karl kóreset tébolyát és a csábító, majd csábuló Olga tehetetlen magakeresését. Mikrofonba kiáltott-dúdolt szentenciáik nem szolgálnak javukra, bár ezek a felerősített megnyilvánulások igazodnak a zenei aláfestés, valamint a terep és az öltözékek keltette diszkódráma-érzethez. Ugyancsak problematikus az említett térelválasztó vetítőfelületként történő alkalmazása, a sok (és sokszor hosszú) filmbejátszás. Amit a Lángarc nyer a formai tördeltséggel, elveszti a szájbarágós vallomásozások miatt. Valószínűleg pusztán a díszlet piros-feketéjében meg lehetne oldani (főleg a hátsó falba vájt kockányi, neontól vörös zug bátrabb kijátszatásával) mindannak "elmesélését", amit most a hatalmasra nőtt emberarcok, szemek közelképéről olvasunk le s hangszalagról hallunk.
     A sémaszerűen szegényes, de vitathatatlan igazságtartalmú látleletet Rácz Erzsébet fordításában szólaltatják meg. A konfliktus társadalmi argumentálása mellé a szerző bekényszerít egy másik (nagyobb, antropológiai) érvet: magának a megszületésnek a rettegésével, undorával magyarázza, hogy anya és fiú, szülő és gyermek csakis egymás ellenében létezhet. Kéner Gabriella a magzat öldöklő világra hozására, a testi elválás marcangoló másodperceire emlékezhet a vulgárpszichologizáló szöveg jóvoltából, Sorbán Csaba mint Karl utolsó gesztusainak egyikével anyja fejét, ágyékát szentségteleníti meg: a bűnös testtájakra benzint locsolva vesz elégtételt iszamos születés-rémálmaiért, nővérére áthárított anyakomplexusáért, s feledkezik bele gyehenna-imádatába.

     Hollós Gábor tehetséget árul el a stiláris polifónia, a jelzéses eszközhasználat, a hirtelen visszafordított, visszahívott játékmozzanatok, az időbontó térszervezés iránt. (A lángarc- és lángálarc-megfelelések kiválóak: az összeégett Karl törzsi maszkja, az apa orcájára türemkedő lilaság...) Egyik-másik megoldása mellé kérdőjeleket biggyeszthetnénk (a vendég Paul miért nem abba a fülkébe siet zuhanyozni, amely oly tolakodó kiszögellése - az anya kedvéért - a díszletnek stb.), az érezhetően túlbecsült színműből azonban, s ami nagyobb érdem: a színészekből a kor félelmetes arcát hívta elő.

Tarján Tamás
kultura.hu, 2008. január 22.