Kakukkol a néger szobalány
 

     Kezdjük talán a néger szobalánynyal. Már csak azért is, mert ő kezdi az előadást – igaz, ekkor még nem tudjuk róla, hogy ő Dunyaska. Megjelenik a színházi függöny előtt, kacéran kacsint a közönségre, majd bűvésztrükkbe kezd. A trükk leginkább a néhány éve nálunk, a Trafóban is látott showwoman, Ursula Martinez mutatványát idézi, két lényeges különbséggel: részint a színes bőrű Dunyaskáról nem kerül le azért valamennyi ruhadarab, részint maguk a trükkök éles iróniával kezeltetnek. (A zsákból önmaga helyett elővarázsolt Padkaljószin például egyértelműen a színházi függöny mögül lép ki.)

     Az irónia nem idegen Juronics Tamás rendezésének egészétől sem, bár nem idegen az előadástól semmi olyan eszköz alkalmazása, amelylyel mosolyt lehet fakasztani. Szakállas bohózati gegek, abszurd ötletek, burleszkelemek, ironikus kikacsintások egymás után, kiapadhatatlan leleménnyel kerülnek a színre. S noha úgy gondolom, a Háztűznéző igen mulatságosan játszható csupán a színészi erőre, tehetségre támaszkodva, a rendezői ötletek túltengése nélkül is, és van némi elvi fenntartásom Gogol, Feydeau és Ray Cooney gátlástalan vegyítésével szemben, el kell ismernem: hosszú ideje nem nevettem ennyit színházban.

     Juronics Tamás kevés érzékenységet mutat a lélektani finomságok, az emberi fájdalom, magány tragikomikus színei iránt – ámde kivételes stílus- és tempóérzékkel rendelkezik. Kiragadja a drámát környezetéből, s nem helyezi sehová (vagy ha úgy tetszik, indifferens térben és időben játszatja). Almási-Tóth András dramaturgiai segédletével változtatásokat eszközöl a szövegen. Ezek egyike-másika szokásosnak mondható, a kurtítások amúgy is szükségesek – ami igazán figyelemreméltó, az a jelenetek sajátos vágása. Az első két, hosszabb jelenetet az előadás egymásra csúsztatja: párhuzamosan látjuk Padkaljószin otthoni szerencsétlenkedéseit és Agafja Tyihonovna izgatott készülődését. A két lakást Székely László egy belső függönyként funkcionáló fallal választja el egymástól; a külső rész Padkaljószin otthona, ha a fal felemelkedik, már ott is vagyunk Agafja Tyihonovnáéknál. Túl azon, hogy így pergőbbnek hatnak, egymásra reflektálnak a jelenetek, a játék rögvest el is emelkedik a reálszituációktól, hiszen a házasságszerzőnő, Fjokla Ivanovna mindkét színen jelen van. E szerepet ráadásul férfi (Sirkó László) játssza, a szereplők pedig néha kibe közlekednek a „falakon". Ez számos burleszk poén kijátszására, megcsavarintására ad lehetőséget: Padkaljószin például az ajtó mögé bújik az őt kereső Sztyepan elől; időbe telik, amíg a lomha inas megtalálja. Amikor a poént másodszor játszanák el, Padkaljószin már nincs az ajtó mögött; a „fal" részéből lép ki. Majd újabb és újabb helyeken tűnik fel, hogy szegény Sztyepan helyzete mind reménytelenebbé váljék. A falra egyébként széket is rajzoltak; van szereplő, aki meg is kísérel ráülni. Hasonlóan átjárható Agafjáék lakásának fala is; itt még a kakukkos órából is a néger szobalány feje kandikál ki.

     A leírtakból talán érzékelhető a játék hatásmechanizmusa. Az ötletek egyébként rétegzettek: a harsány bohózati szituációktól a vájtfülűbbeknek (vagy vájtszeműbbeknek) szánt vizuális poénokig terjednek. Előbbire jó példa az az ismétlődő jelenetsor, amikor az Arina Pantyelejmonovnához sűrűn belopódzó Sztarikov minduntalan félreérthető helyzetben találja Padkaljószint és Kacskarjovot. (A megszokottól némiképp eltérő nevek a friss, lendületes fordítást készítő „B."-nek, azaz minden bizonnyal Bodolay Gézának köszönhetőek.) Utóbbira Földi Andrea jelmezei szolgáltatják a legtöbb példát, főként Agafja Tyihonovna változatos ruhái. Az egyiknek virágos mintája például a tapéta mintájának leképezése; a ruha egyébként szabadon hagyja a vállakat, ám jókora masniban végződik; ha Agafja kihívó akar lenni, először ezt a masnit kell félrefordítania. Ettől a lány úgy fest, mint egy erős erotikus kisugárzású, felcicomázott szaloncukor. De kitűnő a kontyát piros szalaggal átfűző, térdharisnyás Arina Pantyelejmonovna megjelenése is; a viselet előrevetíti, ahogy a fegyelmezettnek tűnő középkorú asszonyból majd kibújik a szexéhes nőstény. Másutt konvencionálisabbak, de szintúgy hatásosak Földi Andrea ruhái: ahogy Csócsálov kitüntetésekbe öltözötten visszatér udvarolni, az sokat elárul a kérő érzelmeiről. Sajnos, többet, mint a színészi alakítás mutat, hiszen Szokolai Péter éppúgy csupán a figura nevetségességét, idiotizmusát hangsúlyozza, mint a két vetélytársát játszó Sorbán Csaba (Rántotta) és Flórián Antal (Anyucskin). A kérőkből röhejes sablonfigurák maradnak: nehéz eldönteni, hogy ez azért van így, mert a rendezői lendület és poénáradat elszívta a levegőt a színészi erő elől, vagy utóbbi hiányát látva rendezte meg Juronics úgy a jeleneteket, hogy az erős helyzetkomikum minden egyéb igyekezetet elhomályosítson.

     Általában is igaz, hogy a kecskeméti Háztűznézőből nem a színészi alakítások összetettségét őrzi majd meg elsősorban a nézői emlékezet. Jarábik Klára ugyan alighanem jóval emlékezetesebb alakot formál a csaknem néma Dunyaskából, mint elődei, de a szerep így sem lehet több (igaz, nem is kevesebb), mint a produkció emblematikus gegje. Sirkó László ízlésesen és felesleges ripizések nélkül játssza a házasságszerzőnő szerepét, de megjelenése alapvető komikumát érezhetően sem mélyíteni, sem szélesíteni nem akarja. Balogh Erika nagynénije addig érdekes, amíg valós énje fel nem tárul; utána már csak a Sztarikovval való hancúrozásokra redukálódik a figura. Rubold Ödön elegáns, lendületes játékkal Kacskarjov szerepének egy lehetséges, de kevesebb lehetőséget kínáló értelmezését adja: a minden hájjal megkent, dörzsölt gazfickó helyett a nagyvonalú, cinikus világfit mutatja. Gidró Katalinnak van egy egészen megkapó jelenete a második rész elején: amikor Agafja Tyihonovna megpróbálja a kérőkből összeállítani álmai férfiját, felszabdalja és összeragasztja a képeket, hogy azután egy gnóm groteszk fotóját tarthassa kezében. A lány maga is érzi a helyzet abszurdumát, ki is neveti önmagát. Jóval bölcsebbnek látszik itt, mint bármely kérő vagy házasságközvetítő. Ám ennek az önironikus gesztusnak voltaképpen sem előzménye, sem folytatása nincsen, így a jelenetek többségében Agafja buta libának tűnik. Ezt a színésznő többnyire kézenfekvő eszközökkel hangsúlyozza – jóval meggyőzőbben akkor, amikor mer élesebben komédiázni. És szép – bár szintén előzmény és folytatás nélküli – Agafja és Padkaljószin „szerelmi kettőse" is, amikor a dialógus alatt a ruhára vetített arc másként, máskor reagál, mint az igazi. A főszerepet játszó Magyar Attila akár ideális Juronics-színésznek is mondható: éppoly hibátlan stílus- és tempóérzékkel bír, mint a rendező, tudomásul veszi, hogy ez a Háztűznéző nem a mélylélektan igényével készült, de közben mégis uralni képes a játékot. Karikírozza Padkaljószin teszetoszaságát, ostoba gőgjét, egocentrizmusát, érzéketlenségét, oly mértékben, hogy a figura még éppen valósnak tűnjön. Hibátlanul mozog azon a vékony mezsgyén, ahol nem „sok", de nem is „kevés" az alakítás, miközben a maga javára fordítja, a szerephez idomítja a rendezői ötletek nagy részét is.

     Juronics Tamás „prózai rendezői" bemutatkozása nem csak a színpadi hatás kiváló ismerete okán ígéretes produktum. Hogy tudatos alkotói döntés eredménye-e, vagy pusztán a működésbe hozott mechanizmusból fakad, de egy idő után a játék – azáltal, hogy az agyament ötletek, poénok már-már elérik a fokozhatatlant, s a rendező konok következetességgel fittyet hány a hagyományos interpretáció igényére – tényleg abszurd őrületté válik, megidézve mind a szerző, mind múlt századi utódai szellemét. Ha Juronics ezt következetes stílussá fejlesztené, miközben továbbra sem sütne el egy poént kétszer, s másképpen sem bonyolódna önismétlésekbe, ám a mostaninál szorosabban működne együtt színészeivel, a „szórakoztató színház" egy új, egészen originális alkotót nyerhetne.
 

Urbán Balázs
Criticai Lapok, 2007/04.