A Kolpert úr színlapon való műfaji megjelölése „vérbő komédia”, s csak az előadás után lesz nyilvánvaló, hogy a jelző itt szó szerint értendő. A darab ettől még komédia, de a feketén festő, abszurd fajtából.
A néző számára sokáig az a fő kérdés, hogy akkor most van-e hulla a lakás közepén álló ládában vagy nincs? A magam részéről sokáig hajlottam arra, hogy van, aztán, hogy nincs, a végén persze volt, de nem olyan módon, mint ahogy először várható lett volna.
David Gieselmann (1972. Köln) Kolpert úr című műve (amely csak számunkra ismeretlen, ugyanis a szegedi előadás a darab negyedik itthoni bemutatója, legutoljára két éve játszották a Magyar Színházban) jól felépített kamaradarab, amely – Forgách András magyar fordításának is köszönhetően – tele van jól mondható dialógusokkal és profi dramaturgiai fogásokkal. Biztos kézzel, jó ritmusban adagolt fordulatai révén kifejezetten élvezetes színház, amely a máról szól a mának, hiszen bizarr témája (amelyet a leendő nézők érdekében nem ismertetünk) sajnos, egyre kevésbé számít ritkaságnak.
A szerzőnek nem csak az írói technikája és a témaérzékenysége remek, de a zsánerismerete is, így egyáltalán nem véletlen, hogy az előadás alatt különböző emlék-hangulatok ugranak be. Például a vendégeit önmagukból kifordító Márta viselkedése a „Nem félünk a farkastól” című Albee drámából, vagy a „Különóra” tanárának, a hétköznapiból extrémbe fajuló dresszúrája Ionescotól, de még Tarantino szelleme is átsuhan a színen, vérfürdőinek tökfőzelékes hétköznapiságával.
Az alaphelyzet a Kolper úr-ban (is) egy vacsorameghívás, a beszélgetés vezértémája pedig a gyilkosság, ismerős talajon járunk hát.
Ez így, első hallásra akár bűnügyi történetet is feltételezhetne, a darab azonban nem krimi, inkább az abszurd komédiák köntösébe öltöztetett, társadalmi problémára reflektáló dráma, amely a két Németország egyesítése után nem sokkal íródott. Abban a reményteli korszakban, amikor a szabadság leple alatt, az önkorlátozás maximális elvetésének kóros magatartásmintái is beszivárogtak az ilyesmitől eladdig elzárt, volt szocialista táborba. Az értékvesztés és a céltévesztés nihilje persze, hamarosan ezen a tájékon is ismerős lett, s a puszta szórakozás kedvéért elkövetett brutális erőszak formái rendszeres híranyagokká lettek.
Ez a jelenség működteti a szereplők cselekvéseit és általuk az események fordulatait, míg végül a dominó elv alapján bekövetkezik a totális borulás.
Az előadás rendezője, az elmúlt években Kecskeméten dolgozó Hollós Gábor feszes, jól átgondolt előadást tett színpadra, a „szobadarabok” (konkrét és átvitt értelmű) leülős veszélyeit találékony térbeli és fizikai mozgalmassággal elkerülve. Hollós Gábor tökéletesen „érzi” a darabot, s nem csak annak fekete humorát, de azt is, ami mögötte van. Kevés olyan előadást láttam, amelyben ennyire okolt lett volna az elektronika használata, itt azonban minden „kütyü” a helyzetet támasztja alá, a virtuális világ valóságtévesztő hatását, amellyel szemben a saját életünk élményszerűsége egyre szárazabbnak bizonyul.
A színészek, mondhatni fej, fej mellett teljesítenek, bár tagadhatatlan, hogy a leghálásabb feladat Borsos Beátának jutott (Sarah Dreher). Papírforma szerint is ő az események katalizátora, amit a színésznő dinamikus játékkal visz végig, gyermeki vásottságnak tetsző elszántsággal húzva a többieket a mélybe. Ő a legkiéhezettebb „valamire”, amit többek között plasztikusan jellemez a vendégség közbeni, számos átöltözködése.
Darabbéli párja tökéletesen egészíti ki az izgága karaktert, csak úgy, mint a színésznőt a partnere a színpadon. Sorbán Csaba (Ralf Droht) látszat-passzivitása ellenére, mintegy karmesterként mozgatja az estét. Bár sokat, és egyszerre lóg a neten és a képernyőn, figurája az ingerküszöbét kielégíteni nem tudó, az életét elunatkozó figurát testesíti meg.
A Mole házaspár személyében Kéner Gabriella és Kárász Zénó érkezik vendégként. Editben egy taktikusan alkalmazkodó feleséget, Bastianban pedig egy frusztrált, olykor agresszív kitörésekbe eső férjet ismerünk meg. „Fejlődésvonala” egyedül Editnek van, aki jól idomított státuszából „szabadul fel” a darab végére, amit a színésznő plasztikusan visz végig, s úgy tűnik, ez az a műfaj, ami Kárász Zénónak is igazán jól fekszik.
A pizzafutár szerepében Barnák László a saját, egyszerű életével is elégedett, a tévedéseit jól kezelő, normális és kedves kisember vitalitását hozza a színpadra, ám ki már nem viszi, mert sajna, a legrosszabbkor tévedt rossz helyre.
A komédia zárlata ütős és lehangoló. Ha megfürödtünk, sugallják az életben maradt szereplők, bármit is tettünk, lemostuk magunkról.


Ibos Éva
tiszatajonline.hu, 2012. október 29.