Van színpad, persze, hogy van, de Bodolay rendre lebontja, persze nem fizikailag, hanem játékrendileg, ily módon a rivaldán túliak és inneniek között többször eltűnik a választóvonal. Hogy erre mi szükség? „Csak” az, hogy ami a deszkákon történik, az egyben a nézők személyes közelmúltja…

     Sok a piros, a díszletforgás és a jövés-menés, mozgalmas és dinamikus minden, fullon szólnak a hetvenes évek legismertebb magyar slágerei, az Illés zenekar még mindig jó. Aki elmúlt harminc, annak sok minden ismerős, ha máshonnan nem, a tévéből, van dísztribünre emlékeztető emelvény, mackónadrág és öltözékbeli társai, a hetvenes évek táján járunk.
     Lónyai doktor a disszertációját készíti, a memória rendellenességeit kutatja, mint később kiderül, téma-motivációja személyes, az apja semmire sem emlékszik a saját életéből, a gyerekére, de még a feleségére sem. A klinikán rátalál egy hiperamnéziában szenvedő páciensre, aki viszont épp ellenkezőleg, semmit sem képes elfelejteni, s ez elviselhetetlenné teszi számára az életet. A doktor összeereszti a két embert, s – némi mellékszálakon túljutva – a végén mindketten visszazökkennek a normális kerékvágásba.
     A semmire sem emlékezés eleve vígjátéki helyzet, nem véletlenül vált az amnézia filmek hosszú sorának kiindulópontjául. A minden jelentéktelen, csip-csup ügy felidézése sem komikum nélküli, a két extrém karakter ütköztetése tehát eleve megszabja a darab tónusát. A szituáció bármilyen körülmények között működőképes, az csak ráadás, hogy mindez társadalomrajzi háttér előtt játszódik, némi politikai pikantériával színezve a helyzetet. Színezve, mondom, s nem átitatva, mert olybá tűnik, hogy egészen minimális szövegcserével bárhol, bármikor játszódhatna a …hm darab(?) vagy inkább csak egymás mellé pakolt, bár egymással összefüggést mutató helyzetgyakorlatok halmaza?
     Mert a színmű, mint olyan meglehetős szerénységgel van jelen a produkcióban, jóindulatú eleganciával maximum töredéknek nevezhetnénk azt, amit Bodolay felöltöztetett.
     Nem is akárhogyan, bár az elismerés Janus arcú, mert egyrészt arra a játékmesteri bravúrra vonatkozik, ahogy Bodolay az egész előadást hatalmas rutinnal, könnyedén a színpadra dobja, csak, hogy – és itt jön a másrészt – ez csupán egy okos, művelt, nagy vizuális fantáziával rendelkező színházi alkotó hókuszpókusza.
     Persze, nehéz elképzelni, hogy Bodolay show-ja nélkül mi maradna a darabból, el is engedi magát, a szöveganyagba belesző gegeket, áthallásokat és asszociációkat, a látványvilágot pedig a maximumra turbózza, nem riadva vissza a vastagon ironizáló vetítésektől, s a vég esztrádszerű levezénylésétől sem.
     A szereplők csupán karakterek, tehát nem jellemek, így nagyon megformálásról sem lehet beszélni, mindenki eltalált valami jellegzetest, s azt hozza a feladatnak megfelelően. Az ilyesféle figurákhoz egyfajta sajátos humorérzék szükségeltetik, hajlam az abszurditásra, képesség az egyszerre belülről és kívülről láttatásra, nos, ez az, ami a mai magyar professzionális színjátszásban többnyire hiánycikk, s csak részben azért, mert mindez nem tanítható.
     A hagyományos színészi eszközök lecsúsznak az előadásról (s most mindegy, hogy sutább, vagy sikerültebb), egyedül Sorbán Csaba (a túlemlékezős Tóth Bogyó szerepében) érinti meg azt a stilizációs szintet, amit ez a konstrukció megkívánna. Jakab Tamás (a mindent elfelejtő apa) ugyan „játszik”, ám ezt az ő figurája kibírja, mindemellett Jakab színészi habitusának köszönhető, hogy ez nem kibillentő.
     Az előadás ensemble jellegű, a színpadon folyamatosan tobzódik a hang és a látvány, de ebből azért olykor ki vagyunk zökkentve, érzékeltetve, hogy rólad, rólunk, magunkról beszélünk. A nézőtéren többször kigyúlnak a fények, szinte összekeveredünk a színpadon lévőkkel, ráadásul a színészek ilyenkor oly keresetlenül jönnek-mennek, mintha csak közülünk valók lennének.
     Tasnádi István Memo című darabja arról szól, hogy kell-e nekünk mindig, mindenre emlékezni? Választ is kapunk: politikailag tuti, hogy nem, magánéletileg meg pláne!
     De, egyébként minden színházi estére sem muszáj.


Ibos Éva
tiszatajonline.hu, 2013. november 1.