Svejk - Szegedi Nemzeti Színház

   Ritkán történik az emberrel, hogy kétszer is megnézi ugyanazt az előadást. A szegedi Švejket először tavaly nyáron láttam az Újszegedi Szabadtéri Színpadon, az élményről beszámoltam e rovatban. Hiányoltam az előadásból a derűt, sokalltam a színen megfogalmazódó rendezői „lábjegyzeteket” (a halált jelképező műanyag csontváz ki-bevándorlásait, a háttérben átguruló lovat, a festett söröskorsó felbukkanásait), és mindenek felett hiányoltam Hašek (és Švejk) kacagtató humorát.

   Kollegiális nógatásra ismét megnéztem ugyanazt az előadást, ezúttal a Kisszínházban (Švejk, a derék elsőháborús katona). Ha a két élmény közti különbséget el tudnám zongorázni, jelentős muzsikus lennék.
Ez a Švejk ugyanis – a kisszínházi – érett, öntörvényű, erős előadás.
(Igaza van a nagy görögnek: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.)
De mi történt a folyóval és a vízbe lépő emberrel?
Mi változott?
Két dolog mindenképpen: a hely és az idő.

   Az illatozó fák, a ligetben önfeledten koncertező tücsökzenekar, a csillagos ég, a szemtelenül támadó szúnyogok hada által körülvett szabadtéri játszótér levetette a hátáról az intelmekkel teli, fenyegető jelzésekkel operáló előadást. A langy nyári est nem fogadja be a „konstrukciót”. Buja, sötét fényeivel túlragyogja, szerelmes tüdejével túllélegzi azt.
Ellenben a kőszínház konstruált terében helyénvalónak tűnik minden jelzés, áttétel, okosság és üzenet. Itt nincs csillag, nincs tücsök, nincs szúnyog, nem fúj a szél. A „természet lágy öle” idebent nem tud vetekedni az emberi konstrukcióval, a gondolat építményeivel, a művészet szellemével.
Idebent jobban szól az emberi hang.

   Azután kézenfekvőnek tűnik a két élmény közt eltelt időt is okolni. Tavaly nyár óta eltelt egy szinte teljes év. A játszók nyilván „beleélték” magukat a szerepükbe az évad során. Ez kétségtelenül igaz lehet: mindannyian „jobbak”, mint egy évvel ezelőtt.
Pataki Ferenc az élet és a háború neurózisban szenvedő Lukaš főhadnagya jelentős, emlékezetes alakítás. Megrázóan ismerős figura: okos, értelmes ember: érzékeli, ahogy sorsának irányítása fokozatosan kicsúszik a kezéből, és nem érti, miként történhet ez. A Švejket adó Sorbán Csaba „derekabb” már aligha lehetne. Nem kétséges immár, hogy nem „hülye”, de éppen ellenkezőleg. Vigyorogó képéből kivillanó tekintete elárulja: mindent ért (még az előadást is, amelyben szerepel).

   Jelentős különbség a két produkció közt, hogy amíg a szabadtérin szereplők nem igen reagáltak a színi masinéria „lábjegyzeteire”, addig itt érzékelik a söröskorsó vonulásait, a ló felbukkanását, a csontváz jövés-menését, és figurájuknak megfelelően reagálnak is (mondjuk így:) a jövőből érkező jelekre.

   Talán két olyan pillanata is van a mostani előadásnak, ahol Švejk és Lukaš főhadnagy „hagyományos” párjelenetét megzavarja egy-egy ilyen rendezői jel felbukkanása. Švejk vigyorogva néz a távozó csontváz után. Igen, igen, mondja az a vigyor és az a tekintet, bizony ez fog történni száz évvel a háború után, amikor mi már rég nem leszünk, helyes, helyes. Lukaš főhadnagy viszont nem érti, amit lát, hiába okos ember. Mintha bosszantó, értelmezhetetlenül ködös látomás vonulna el a szeme előtt. Érzi, hogy valamit üzennek neki ezek a dolgok, talán figyelmeztetik valamire, jó lesz vigyázni, felébredni talán? Kilépni a történelemből, háborúból, hadseregből, szerepből, amíg nem késő. De képtelen változtatni, változni. Megrázza magát, és – látomás ide vagy oda – ott folytatja, ahol abbahagyta: nyalkán és fegyelmezetten menetel az értelmetlen pusztulásba.
A szintén remek Kárász Zénó által pazarul formált karakterek egyike is észleli a körötte zajló előadást, de egy vállrándítással túlteszi magát azon, hogy (Esterházy Péter szép szókapcsolását idézve) átnézhetett a pillanat résén.
A bővérű asszonyokat bőtestű természetességgel megformáló Szilágyi Annamária kacagva legyint a jövő üzeneteire, legfeljebb megjegyzi: de nehéz ez a szar…

   Ez tehát – hogy a szereplők reagálnak a jövőből érkező jelekre (másképpen szólva: az előadás rendezői lábjegyzeteire, mint például a felfordított asztal hátlapjára festett 1917-es évszámra, vagy a félig öltözött úttörő fiú által „közbeszavalt” József Attila versre – jelentős különbség a két előadás között. Az elsőben ugyanis mindeme jelzések a nézőnek szóltak (mintha csupa agyalágyult ülne a széksorokban, akiket el kell igazítani a történet történelmi idejét illetően, hogy a torkára fagyjon a belőle esetleg kibuggyanó kacagás). A kisszínházi előadáson azonban ezek a jelek elsősorban a történet figuráit próbálják figyelmeztetni az egyre közelebb dübörgő veszedelemre. Ez pedig izgalmas, erős és érdekes még akkor is, ha ilyesminek nyoma sincs Hašek eredeti művében, bár mai olvasatában természetesen ott lehet.
Ott is van.

   Így aztán ez a Švejk sem az eredeti szerző bizakodásra okot adó, az olvasó (és a néző) maradék kedvét, önbizalmát a nevetés megtisztító erejével mozgósító világképét villantja elénk (amely szerint a derű legyőzi a halált) hanem inkább a rendező abbéli meggyőződéséről szól, amely szerint a halál legyőzi a derűt. Minden egész eltörött, sikoltja a rendező Ady Endre fájdalmas verssorát, mint egy harcias közvádló, aki szerint az áldozatok maguk is elkövetők.
(Van ebben igazság.)

   A kisszínházi Švejk tehát sok tekintetben érettebb, kerekebb, erősebb az szabadtéri színpadon bemutatott előzményénél, ám ugyanolyan kevéssé vígjátéki, mint amaz volt. Sokkal inkább hasonlít egy abszurd elemekkel (tehetségesen) operáló, posztmodern, komor harangkongatáshoz.
 

Horváth Péter
Tiszatáj online, 2015. május 5.