Semmi sem változik
B. társszerző (fordító, át- és bedolgozó) korunkhoz igazgatta Moliere szövegét,
Bodolay rendező színpadra állította, Bodolay Géza (még) kecskeméti színigazgató
műsorra tűzte. Valamelyikük a címet megtoldotta a zárójeles kiegészítéssel (Az
új embergyűlölő), valamelyikük viszont azt találta írni a műsorfüzetben közölt
szöveg elé: "Alapvetően soha semmi sem változik". Vegyük tehát tudomásul: ebben
az új embergyűlölőben sincs semmi új. Viszont Bodolay nem volna B. és B. nem
volna Bodolay, ha egyszer is következetes lenne. Ebben rejlik egyéniségének
szikrázó érdekessége. A következetes következetlenség a színpadon olykor
telitalálatokat hoz. Ezúttal például remek, amikor az eredetiben idézett francia
költeményt magyar népdalra cseréli (Szegény vagyok, szegénynek születtem...), s
az sem zavar, hogy a János bácsi keljen fel...-t viszont franciául éneklik.
Sokszor azonban megbosszulja magát. A Mizantróp előadásának csak némelyik
részlete az előbbi, egésze inkább az utóbbi eset.
A rendező Bodolay az első percekben olyan erős hangot üt meg, amit azután az
átíró B. szövege és Bodolay rendezése nem képes tartani sem, nemhogy fokozni.
Előjátékként meghallgathatjuk Ivánka Csaba rózsadombi asszonykórusát 1983-ból.
Negyedszázad múltán is pontos rajz a bunkó újgazdagságról, igazolva, hogy
tényleg semmi sem változik. Majd a "Társadalom bácsi haptákban..." kezdetű
gyermeki világossággal csúfolódó üzenettel indul a játék, s ezután jön bő két
órán át Moliere durcás embergyűlölője pörének és szerelmének előadása. Ezt
bizonyára lehetetlen olyan sűrűn és tömören a képünkbe vágni, ahogyan az est
indítása megkívánná. Székely László díszlete átlátszó fal mögött átlátszó luxust
sejtet, előtte könnyű műanyag székek jellemzik a világot, segítik a játékot. A
Jánoskúti Márta tervezte mai öltözetek változatosak és következetlenek. Kőszegi
Ákos a címszerepet lazán viselt fekete öltönyben komoran és jelentékenyen
mérgeskedi végig, a lelkét nyomó súly összesűríti körülötte a levegőt, miközben
a borulékony székek ironikusan potyognak előtte. Király Attila erős vonásokkal
rajzolja meg a divatocsmánysághoz törleszkedő költő-dalszövegírót Oronte
alakjában, Sorbán Csaba Acaste szerepében jól eltalál egy pénzében bízó
aranyifjút. Gidró Katalin Éliante-ja derűs, eleven, elragadóan gyermeteg. Kedvek
Richárd a közerkölcsökkel pragmatikusan megalkuvó Philinte-jének elfelejtettek
kortársi megfelelőt kitalálni, és Tóth Ildikó is csak lágy szépségével feledteti
többnyire, hogy reménytelenül keresi egy mai Céliméne jellemének kulcsát.
B. átírónak egyébként egyik legtermékenyebb ötlete az lehetne, ahogyan a
szókimondó embergyűlölő perében Hans Magnus Enzensberger nyomán egyesít egy mai
korrupt és egy régi koncepciós hatósági eljárást. Csak se gondosan kidolgozni,
se megrendezni nincs türelme. Így aztán a megfeleltetések ahelyett, hogy
megvilágítóak lennének, csak követhetetlenek, néha bosszantóak. A zárójelenetben
a társadalomból kivonuló embergyűlölő Bodolay egy régebbi rendezéséből (A bohóc)
idéz: "Utamon örömmel megyek tovább! / Még akkor is, ha az öröm a tét, / minősít
választása legalább - / mert harcra hív az örökös sötét!" - mondja egyebek közt.
A direktor - akinek széke éppen pályázat alatt van - harcos búcsúja? Szép. És
olyan szemérmes, hogy kecskeméti néző legyen a talpán, aki megérti.
Zappe László
Népszabadság,
2008. február 11.