Plasztik-kor      A Mizantrópot ma színre vinni mindenképpen morális állásfoglalás, nem egyszerűen esztétikai tett. Bodolay Géza kecskeméti rendezésének tétjét jelzi, hogy újrafordította – lényegében újraírta – a darabot. Az eljárás hasonlít Parti Nagy Lajos több szerző – köztük Molière – „rovására” (vagy „javára” – nézőpont kérdése) végzett csendestársi alkotó közreműködéséhez, amely lényegében önálló darabokat, partiádákat. eredményezett.      Moliere Mizantrópja, mint általában a remekművek, minden időben rezonál a korra, de most különösen telibe találja az értelmiség jelentős hányadában érezhető akut kiábrándultságot. Napjaink posványos hazai közélete, amely messze alulmúlja a sokévi átlagot és az aktuális nemzetközi trendet, sokakból kihozza az Alceste-et. Ennek a magatartásnak a fedőneve az embergyűlölet – valójában az értékek iránti mélységesen humánus elkötelezettség. Kétségtelen, hogy a szerteburjánzó alantasság megvetése egyes érzékenyebb lelkekből kétségbeesést, dühöt, indulatot vált ki – másokból esetleg cinizmust –, s az öngyötrő letargiától a vagdalkozásig vagy az önkéntes száműzetésig sokféle mizantrópiára akad példa. Az pedig megítélés dolga, hogy a társadalom hogyan fogadja az intellektuális ítéletének és erkölcsi maximáinak hangot adó, „kellemetlennek” és „korszerűtlennek” ítélt embert: a rajtakapottak feszélyezettségérzésével, a megtámadottak agresszivitásával vagy a vastag bőrű birtokon belüliek fölényével. Fröcsög-e rá, vagy kineveti? Ettől függően – vagy éppen függetlenül: a színrevivők állásfoglalásától – lehet a Moliere „saját vérével írt” Alceste tragikus vagy komikus figura. Esetleg tragikomikusan ambivalens.     A Mizantrópot ma színre vinni mindenképpen morális állásfoglalás, nem egyszerűen esztétikai tett. Bodolay Géza kecskeméti rendezésének tétjét jelzi, hogy újrafordította – lényegében újraírta – a darabot. Az eljárás hasonlít Parti Nagy Lajos több szerző – köztük Moliere – „rovására” (vagy „javára” – nézőpont kérdése) végzett csendestársi alkotó közreműködéséhez, amely lényegében önálló darabokat, partiádákat eredményezett. (Érdekes, hogy Parti Nagy épp a legjobb és legfontosabb Moliere-t, a Mizantrópot hagyta ki, amiben a megrendelő színházak konfliktuskerülő magatartása gyanítható.) Bodolay formahű, gördülékeny és nyelvileg kortárs textust írt, amelyben a „bankett-nyalizás”, az „Alceste kan-guru”, a „Faú-Efekt”, a „párturak bandája”, a „bértollnok”, a „keményen megmondtam múltkor mindkét frakciónak” belesimul a szövegkörnyezetbe. Naprakészen csak a szóhasználat aktuális – az általa körülírt szisztéma moliere-i és örök.     Az előadás is mintha a verbálisan lebutított világra reflektálna. „Ha az ember még magára ad, / ne vegyen be műanyag-szavakat”, mondja egy helyen Alceste. A színpadon is (majdnem) minden plasztikból van. Székely László átlátszó plasztikplazát tervezett, műanyag falakkal, székekkel, csillárral, lehet köztér vagy villa, ahol „partit” adnak a „jobb körök”. Egy hegedű– zongora duó játszik, mint valami estélyen, amíg le nem intik őket a fölbérelésükkel hivalkodó plasztikemberek. Műanyag szereplők, műanyag gondolatokkal és érzésekkel. Hogy értéküket (értéktelenségüket) illetően ne legyen kétségünk, az elején egy „kikiáltó” elrikkantja Ivánka Csaba nyolcvanas évekből származó lumpennyárspolgár-csúfolódóját, és az aktatáskás Báhner Péter többször megjelenik, hogy előnevetéssel, kiokosításunkkal vagy a – körvonalazatlan – társadalmi provokátor profán gesztuskommentárjaival kísérje a történetet. Ezek a bodolayádák még inkább kizökkentenek a klasszicitásból, amelyben amúgy sem vagyunk benne.     A szereplők könnyedén fölkapaszkodnak a verssorokra, és elszáguldanak rajtuk egymás mellett. A leglazábban az Arsinoét játszó Csombor Teréz mondja a verset. Értelmezi a szöveget, bár némileg konvencionálisan – poénosan –, amitől az alakítás is kissé konvencionális lesz, de verselésének van lejtése, és a banális gesztusok mögött (ahogy erőteljes fizikumával érzékelteti a testi kihívást) kirajzolódik egy káderek közt otthonosan mozgó nómenklatúra-némber. A pólus másik oldalán található Király Attila Oronte-ja, aki egyáltalán nem törődik a verssel, fölszabdalja a sorokat, metakommunikációval húzza alá a slágerklapancistává züllött költő silányságát, de mindezt túl harsányan, túl leleplező módon teszi: vihogó hülyét játszik veszélyes karrierista helyett. Acaste és Clitandre – Sorbán Csaba és Portik Györffy András – súlytalanok, de nem a jellemük, hanem a jelenlétük szintjén. Gidró Katalin mint Éliante kacarászó, butuska kis csitri, aki láthatóan nincs arra predesztinálva, hogy mint nő vagy társ akár egyetlen pillanatra is komoly alternatívát jelentsen Alceste számára. Kedvek Richárdban pedig nehéz fölfedezni a tudatos, eltökélt és behízelgő konformista Philinte vonzó és taszító vonásokból álló figurájának bonyolultságát. Meglehet, az ő esetében – akárcsak Éliante-éban – szándékos primitivizálásról van szó: talán azt kötik az orrunkra, mennyit silányodott a kor s benne a jellem Moliere óta.     Botorság lenne Bodolay Gézán számon kérni azt, amit nem akar; ő sohasem volt és sohasem lesz a lélektani finomságok, belső, rejtett drámák, elfojtások és bonyolult emberi kapcsolatok színpadi költője. Ha mindez nincs benne a Mizantróp előadásában, egyetlen néző sem fogja számon kérni. Ha Céliméne és Alceste között nem jön létre kölcsönös vonzás, mélyebb érzelem, érzéki vagy intellektuális elkötelezettség – mindközönségesen: szerelem –, azt a közönség úgy fogja elkönyvelni, hogy na bumm, nem szerelmesek egymásba, van ilyen. Tóth Ildikó abszolút átlagos nőt játszik, aki nem tűnik ki semmivel, kicsit frivol, kicsit pletykás, kicsit hangosan kuncogó (ez a színésznő magánrepertoárjában rendszerint űrkitöltő eszköz, pótlék), még csak csillogni, még csak hódítani sem akar igazán. (Jánoskúti Márta markáns jelzéssel adott rá feltűnésmentes, „épp csak magamra kapok valamit” ruhát.) Ebben a Céliméne-ben – föl kell tételeznem, hogy szándékosan – nincs önreflexió, kétség, felszínes és bensőséges énje közötti párbeszéd, nincsenek ambivalens érzései Alceste iránt, nincs benne próbálkozás, hogy kontroll alatt tartsa a férfi önkínzó és önsorsrontó kedélyváltozásait, nem küzd érte, és nem fájdalmas reménytelenséggel mond le róla, amikor szinte vállat vonva ismeri be a hazugságot, hogy a féltékenységre okot adó levelet Oronte-nak írta. Csak egy nő a sok közül. Kőszegi Ákos Alceste-je földúlt – ahogy Arany mondaná: fölháborult – szellem. Ahogy mi mondanánk: ki van akadva. Kiabál, dühöng, időnként valósággal őrjöng. Mindehhez egy életidegen értelmiségi szórakozottsága és esetlensége járul. Hebrencs. Kabátját a műanyag székekre dobva állandóan feldönti azokat. Beléjük botlik, és folyton belerúg valamibe. Nem találja, percenként összecseréli a zsebében hordott rózsaszín levelet. Ha jól sejtem, ezzel az elidegenítő gesztussal kell ellenszenves megmondóemberből kissé zavaros, komikus, tehát szeretetre méltó alakká válnia. Kőszegi azonban akkor jó igazán, amikor nem hisztizik, nem kel ki magából, és nem tör-zúz, hanem csöndesen, szinte magába roskadva kommentálja a világot. Amikor tromfként, halkan recitálja a magyar népdalt Oronte dilettáns versezete ellenében. Amikor összecsuklik az elfojtott felháborodástól. Amikor zsebre tett kézzel bezárkózik saját énjébe. Ilyenkor hiteles: van benne valami a sokat megélt ember összetörtségéből. Ha ebből az állapotból „nyergelne át” Céliméne-ről Éliante-ra – sebzetten, nem krakéler módra –, valódi fájdalom maradna utána. De talán nem ez a cél. Hanem – mint rossz szájíz – az undor.     A végén ugyanis Alceste azzal a betétjelenettel távozik – azt olvassa föl David Hirson A bohóc című darabjából (szintén egy Moliere-parafrázis) –, amelyet néhány éve ugyancsak Bodolay fordított és rendezett, ugyancsak Kecskeméten. Ez a mostani előadás háttérzajába applikált fölolvasás hangsúlyosabbá teszi a főszereplő távozását a színpadról. „Ezt miért olvasta fel?”, kérdezi Éliante. „Én sem tudom”, feleli Philinte. Persze lesz, aki tudja. És aki azt is érteni fogja, hogy miután a központi hős elment, miért a dilettáns üvöltés veszi át a terepet. Koltai Tamás Színház, 2008. április