Pillantás a vagonról
 

     A Kehelyhez címzett vendéglő teraszán a darab szereplőiből alakult zenekar – a kecskeméti diszharmonikusok – virtigli sörbunkosokkal kínozza a nagyérdeműt, amíg az, a Švejk, a derék című produkcióra gyülekezik. Úgy kell a „Helyfoglalás érkezési sorrendben!” imperativusára hallgatónak, ha a bejáratnál előre tülekedett: a kedvezőbb látószög ára egy extrém koncertélmény, a kvantitatív vagy kvalitatív hallásromlás kockázata.

     Amikor a zenedeszant nagy sokára egybegyűltté nyilvánítja a publikumot, a teremre rátelepszik a csend áldott békessége. Rövid a csend, rövid a béke: a nyitányból ugyanis menten a Ferdinánd őfelsége elleni merénylet történelmi következményeibe csöppenünk. Világháború lesz, mondja Bretschneider titkosrendőrnek a csehó fölött ívelő hídról a cselekménybe aláereszkedett Švejk, amiért is letartóztatják – éppen a háború hírét terítő rikkancs érkezésekor. „Tudja, nemrég volt egy esetem – példálózik a rendőrkapitány az őrszobán az önmagát hivatalos hülyeként aposztrofáló főhős előtt. – Valakinek a földjén kiástak egy csontvázat. A törvényszéki orvosok szerint pontosan negyven éve lett gyilkosság áldozata, és én akkor lecsuktam a föld tulajdonosát, aki éppen harmincnyolc éves volt a keresztlevele szerint, és beleőrült, hogy két évvel a születése előtt kellett gyilkolnia, de a törvényszéki doktor urak azt mondták, hogy épelméjű, és fel is kötötték gyilkosság miatt. Érti, Švejk?" Hogyne értené? Sorbán Csaba talán azért született, hogy magyarföldön ezt a szerepet valakire ki lehessen osztani. Szinte mozdulnia sem szabad, a fizimiskája sugározza a figura lényegét.

     Ne turkálja az orrát a katona, ami közben a földön túli kilátásokról kapja az eligazítást, még akkor sem, ha lepedékes légzőnyílással nem illik raportra megjelenni Szent Péter színe előtt – szólítja meg a notórius gusztustalankodót Katz tábori lelkész. A megismétlődő intelem mintegy keretjáték ahhoz a történethez, amelyben a halálra termett Lukas főhadnagy és a hősi bevégződés iránt csöppet sem fogékony tisztiszolga, Jozef Švejk sorsa szeszélyesen összefonódik, majd elválik egymástól, a végzet diszkriminatív természete okán. Lukas főhadnagy elnyeri kártyán Katz tábori lelkésztől a szolgáját, teljesen tisztességes minőségbiztosítási körülmények között: a tétadó előrebocsátja, „őrült nagy marha, és nagyon érdekes figura", amit majd a tiszti puccerré előlépett Švejk is rögtön megvall gazdájának, még a munkába (rontásba) állása előtt: „Óberlajtnant úrnak jelentem, én már kiskorom óta nagy hülye hírében állok. Mindig arra törekszem, hogy valami jót tegyek, és sose jön ki belőle más, csak valami kellemetlenség, nekem is, meg a társaságomnak is." A švejki jótétemények sorozata Lukast a hátországi operettfőhadnagyi jólétből a front első vonalába, a halálosztagba sodorja.

     Szerkezete és hangneme alapján a Magyar Fruzsina szöveggondozásával született darab dramatizált, brechtiesített pikareszk. Ádám Tamás rendezésében az örök civil kalandjait – hirdeti a színlap – a prágai Kehely (obsitos) törzsvendégei adják elő. Ám, meglehet, ez a Švejk-film valahol belül, a frontra vezényelt katonák kollektív álomvilágában pereg. Báhner Péter (Bretschneider, Csendőrparancsnok), Fazakas Géza (Báróné, Kalauz, Vodička, Ságner), Hernádi Szabolcs (Schwarcburgné, Biegler), Kedvek Richárd (Katy, Főkalauz, Schrőder), Kertész Richárd (Kraus, Illető), Rimóczi István (Palivec, Palivecné, Csendőrjárőr, Schwarcburg), Szarvas Attila (Lukás), Szokolai Péter (Néni) és Turi Gábor (Wendler, Kákonyi) neve az ábécé szigorú sorrendjében került a plakátra – aligha a stáblistaszerkesztő kényelméből. Az ismert regényepizódokkal operáló darab kiválasztásában a második igazgatói ciklusa végéhez közeledő Bodolay Géza egyik színházvezetői erénye tükröződik: a jó stratégiájú műsorpolitika esélyt teremt a megmutatkozásra a társulat valamennyi színészének, ami közben azonban a teherviselés (a terhelés) arányos, sőt igazságosnak érezhető. Ha kiütköző teljesítményt akarok feljegyezni – Fazakas Bárónőjét, Kedvek Katyját, Rimóczi Palivecnéjét vagy Szokolai Nénijét –, hamar ráocsúdom: valójában Dőry Virág jelmeztervezői leleményeit, az átváltoztató képességét, az ötletekben való mértéktartó tobzódását méltatom.

     Mira János színpadlátványa szintén a stupid egynemű közeget, az emberi univerzum agyvelői pástétom-homogenitását hangsúlyozza. A középponti objektum a kocsmabelső, amely már első pillantásra is inkább emlékeztet páncélozott felszíni óvóhelyre, mint vendéglőre. A cselekmény folyamatában aztán multifunkcionálissá válik a helyiség. Itt hágja meg Švejk a gazdája hölgyvendégét, amiért is a férj, Wendler hadiszállító párbajt kezdeményez. Nem azért követel elégtételt, mert a feleségét a főhadnagy lakásán érte tetten, hanem mert az a látszat keletkezett, mintha a puccerre lett volna bízva a felszarvazás. A bunker később vasúti kocsivá alakul. A háttérben bontakozó újabb dámaaffér közepette, a vonat folyosóján játszódik az emlékezetes vészfék jelenet Sorbán és Fazakas (Kalauz), illetve Kedvek (Főkalauz) között: ebben hatol be legmélyebben a rendező a Forman–Menzel- féle, burleszkes karakterábrázolás technikájába. A lefokozódás és egyben a vég felé haladás folyamatában a kupés kocsi a front felé robogó/döcögő félkomfortos marhavagonná alakul, majd az utolsó kenet színhelyévé, tábori kápolnává válik. Katz lelkész delíriumos búcsúszózatához Mira érces- rozsdás, földszínű hátteret fest.

     A vagon fölött útemelvény ível. A semmiből a semmibe tart, s alatta folydogál a lassú sodrú halál. A hídról ereszkedik alá, s oda tér vissza gazdája élete végeztén a főhős, aki e keretformáció okán mintegy narrátorrá, az író személyévé testesül (Sorbán arcvonásai hasonlítanak Hašekéra). „Emlékét némi nyugtalansággal gyászolom" – mondhatná Švejk Alfieri ügyvéd szavaival (Pillantás a hídról) a modern végzetről. Ami Millernél Eddie Carbone irracionális szenvedélye, az Hašek főhadnagyánál az irracionális katonaidentitás. A standard téboly motorja: a szabályszerűség. Zűr, zavar, sietség szövedéke a történelem. Önjárgány. Van, mert lennie kell, s mi benne élünk, mert ez így természetes. Ám lehetséges az is, hogy szintúgy átléphessük, amiként az gázol keresztül mirajtunk. A fordított szimbiózis: hízzunk attól, hogy nem egymásból táplálkozunk. Sorbán Švejkje üdvözült bárgyúságával a fordított szimbiózis letéteményese: önkéntelen békeharcos és szabadsághős. Az esélyünk! A Švejk, a derék az idei szezon káoszkultusz- darabjai sorába illeszkedik (56 06 / őrült lélek vert hadak, A kétfejű fenevad, Danton halála stb.). Ádám Tamás rendezői pályáján talán egy felfelé ívelő szakasz eleje.

Balogh Tibor
Criticai Lapok, 2007/06.