Az egyetlen normális ember:
Svejk
„Nem tudom sikerült-e elérnem ezzel a könyvel, azt
amit akartam. Mindenesetre az a körülmény, hogy hallottam egy embert, aki így
szidott egy másikat: „Olyan hülye vagy, mint Svejk”, éppen nem erről
tanúskodik.”
Nem hinném, hogy Svejk-ről, a derék katonáról ne hallott volna valaki, mégsem
vagyok biztos benne, hogy tudjuk mindannyian ki is valójában Svejk. Az
Üzemszínházban egy hete van műsoron, méltán az egyik leghíresebb katona
kalandjainak feldolgozása, melynek főszerepében Sorbán Csabát láthatjuk.
Csabával -a prágai Kehely vendéglőhöz hasonlatos vendéglátó-ipari egységben-
próbáltuk megfejteni, ki is lehet valójában az a derék katona?
- Sorbán Csaba személyiségében mekkora részt tölt ki Svejk?
- Mindenkiben van egy Svejk. Az egész svejki létezés, maga a svejkség, egy olyan
elementáris Jó, amit az ember megpróbál elrejteni magában, valahol nagyon
mélyen. Az évek során felépülnek a falak, körülbarikádozzuk azokat a kedvenc
tüskéinkkel és így őrizgetjük azt a Jót a világ ellenében. Azért gondolom, hogy
mindenkiben ott van egy Svejk, mert a látszat ellenére én hiszek az emberekben,
szeretem az embereket, ami persze néha nagyon nehéz : ), de általában azért
sikerül. Svejk az a Jó, az a gyermeki naivitás, őszinteség, életigenlés, ami
mindenkiben ott van, valahol a lelke naposabbik oldalán.
- Értelmezhetem úgy, hogy Svejk az a tiszta lélek, amilyen minden ember
eredendően, csak éppen a környezeti ráhatások, mondhatjuk társadalom miatt
korcsosulunk el?
- Akár így is értelmezhető. A Svejk, mint eljátszandó szerep, valami olyan
különleges dolgot tud, amit más színpadi figura csak nagyon ritkán. A Svejkkel
nem lehet becsapni a nézőket, mert valahol mindenki érzi, hogy milyen lehet ez
az ember. Nézőként mindenki vár tőle valamit, ami persze nem elvárás. A kedves
néző azt a Svejket akarja látni általam, aki őbenne él.
- Svejk egy teljesen normális egyén, csak éppen nem olyan megközelítésben látja
a világot, mint a többség. Ami szerintem egyáltalán nem baj.
- Szerintem se. Ádám Tamás, rendező, következetesen végigvitte azt az
elképzelését, miszerint az egész galeriben Svejk az egyetlen normális ember.
Pontosabban az elején van még egy szereplő - Lucas főhadnagy, Szarvas Attila
kitűnő alakításában - aki az események folyamán egyszerűen meghülyül. A többiek
mind erősen elrajzolt karakterek. A darab dramaturgiájából kifolyólag nem volt
cél eljuttatni a főhőst valahonnan valahová. Azon dolgoztunk, hogy az előadás
legelejétől megtaláljuk, megtartsuk és végigvigyük ennek a svejki fogalomnak az
alapvető lényegeit.
- A darabot figyelve nem tudtam eldönteni, hogy egy humoros előadást szemlélek,
ahol nem tudom hahotázásomat visszafojtani, vagy egy iszonyú nagy tragédiát
látok, aminek én nem akarok részese lenni.
- Akkor sikerült az előadás! Úgy érzem elértük, amit akartunk, életszagú lett a
produkció. Nagyon jó, hogy ezt mondod, az előadások elején tartunk és talán ez
volt eddig a legtisztább kritika.
- Hogyan látod Jaroslav Hasek életét?
- Azt gondolom, hogyha egy emberből képes volt kiszakadni – mindegy, hogy minek
a hatására, akár alkohol, akár bármi más – egy ilyen figura, az nem lehet más,
mint zseni. Nagyon tisztán látott, nem voltak illúziói, közben meg
eszeveszett humorérzékkel volt megáldva.
- Miért lettél színész?
- Nem akartam orvos lenni. : )))
Gyerekkorom óta orvosnak készítettek, de az utolsó pillanatban azt mondtam, hogy
köszönöm szépen, én ebből nem kérek, színész leszek.
- Gondolom örültek neked!
- Nem. : )
- Végül is Marosvásárhelyen végeztél, ha nem tévedek?
- Igen. Úgy alakult, hogy egy hónappal a felvételi előtt felköltöztem
Marosvásárhelyre és az ottani vár színpadáról szórakoztattam a német turistákat
a repertoárommal.
- Kalappal?
- Nem, nem, nem! Csak úgy. Készültem, csiszoltam az akkori tudásomat.
- Eddigi színészi pályafutásod alatt volt olyan pillanat, amikor megbántad, hogy
színésznek álltál?
- Nem! Persze van, amikor nagyon nehéz. Ez egy abnormális szakma. Az ember
folyton úgy tesz mintha.
- Nem őrül bele ebbe az ember?
- Remélem, hogy nem! Tényleg, remélem, hogy nem!
- Annyi személyiséget kell a színésznek felvennie magára, közben pedig meg kell
találnia az embernek saját magát. Sikerül?
- Nem könnyű, de cserébe ez egy izgalmas játék az ember idegrendszerével,
lelkével. Akkor beszélhetünk jó munkáról, amikor ez a két dolog úgy rendesen fel
van túrva, az ember dagonyázhat saját magában. Nem lehet belekényelmesedni abba,
amit az ember a kisujjából kiráz,- tessék valamit onnan legbelülről felhozni.
- Tudod te ki vagy?
- Sorbán Csaba vagyok, születtem 19………………. : )))
- Értem én kedves Svejk, de Sorbán Csaba tudja, hogy ki Ő? : )
- Tudom, és minél többet játszom, annál jobban tudom, hogy ki vagyok. Ez az
egész színházasdi egy nagy önismereti kurzus.
- Meg az egész élet.
- Azt hiszem, le lehet élni az egész életet úgy, hogy az ember nem igazán
foglalkozik azzal, hogy Ő kicsoda. De én csak ezt az egy életformát ismerem,
fogalmam sincs, hogy miként élnek más emberek. : )))
- Fogalmazunk úgy, hogy a „normális” társadalom, viszont azt nem tudja
elképzelni miként élnek a színészek, nekik milyenek a hétköznapjaik. Mondjuk te,
mint színész hogyan ismerkedsz?
- Megpróbálok a kérdésre válaszolni, és nem belemenni abba, hogy normális-e
társadalom avagy sem. : ) . Én, mint színész, nehezen, nagyon nehezen
ismerkedem. Azt gondolom, hogy van egy sorsszerűség az ember életében, a dolgok
nem történnek véletlenül. Csak úgy, hogy kiüljek valahová, vagy leszólítsak
valakit, soha nem ismerkedtem. Ha találkoznunk kell, vagy azért, hogy én jobb
legyek, vagy azért, hogy te jobb legyél, akkor azok az utak keresztezni fogják
egymást.
- Hatszor vagy hétszer tapsolták vissza a csapatot az előadás után, sőt a vége
felé még hangjukkal is támogatták a színész csapatot. Mi számít igazi sikernek?
- A nagy siker ott kezdődik, amikor állva tapsolnak, és fennhangon ünneplik a
színészt meg az előadást a nézők, de ez elég ritka ebben az országban.
- A darab első harmadában, - ahogyan én láttam - a nézők velem egyetemben igen
mereven álltak az előadáshoz, van ennek külön magyarázata, vagy csak ilyen a
helyi közönség?
- Az előadás eleje rövid életképekből tevődik össze, amik segítenek ráhangolódni
a később kibontakozó történetre. Mire elértünk a konkrétabb szituációkhoz a
közönség teljesen velünk volt, megérezték és élvezték az előadás hangulatát. A
záró képért pedig kifejezetten hálásak voltak. Nagyon jó a helyi közönség.
„Fiúk! Ha vége lesz a háborúnak, minden este hat órától megtaláltok a Kehelyben
…. Gyertek inkább fél hétre, hogyha netalántán késnék egy kicsit.”
szt
Kecskenet,
2007.03.14