Ígéretet tettél. Öt perce, egy órája, húsz napja, két éve, három évtizede. És egyszer csak jön valaki, hogy behajtsa az ígéretet. Roland Schimmelpfennig darabjában éppen ez történik: egy nő érkezik az éppen elköltözni készülő Frank és Claudia házába, és a férjnek szegezi huszonnégy éve tett ígéretét: mindig csak őt fogja szeretni. Ennek megfelelően most ők együtt távoznak – mondja. Persze aztán mégsem.
     Nem is azért nem, mert Claudia ad egy pofont a múltban ilyes könnyelmű ígéreteket hullajtó férjének, és kitolja az érkező nőt – Romy Vogtländer a neve; a vogt németül a. m. végrehajtó – a ház elé. Hanem mert Romy Vogtländer csupán a felszínre hozza azt a bizalmatlanságot, könnyelműséget, gyávaságot, az elfojtott konfliktusokat, amelyek gyakorlatilag működésképtelenné teszik a családot.
     Bodolay Géza rendezése hangsúlyosan nem valóságos közegben játszódik. Mira János sterilfehér díszlete a szabályos közzel ismétlődő három oldalsó ajtóval, a jobb oldali, nem funkcionálisan használt zuhanyzókabinnal, a vörösen izzó órával csak felidézi a valóság elemeit, abból egy stilizált teret hozva létre. Oldalt egy mikrofon, a darabot ügyelő Báhner Péter (a színlap szerint Bert szerepében) az előadás elején jó estét kíván, és bejelenti, hogy a szerző által a példányban előírt szünetek végét egy trianglummal fogja jelezni (és valóban így van). Ő állítja előre és hátra a darab óráját is, a dráma ugyanis nagyjából tizenkét óra alatt játszódik, sokszor előrevetítve a történéseket, majd néhány perccel visszaugorva megmutatva az előzményeket. Bár bonyolultnak hangzik, a megoldás teljesen követhetővé teszi a sztorit.
     Amely a működésképtelenség és a múlttal való szembenézés hiánya okán a jelen tönkremeneteléről és a jövő haláláról próbál mesélni, alapvetően populáris formában. Bodolay azonban az egyén(ek) múltjában keresi a hibát – nem véletlenül láthatók a Costa Concordia emberi hiba okozta katasztrófa képei az előadás elején kivetítve, miközben a Tessék zenekar Asztal, tábla, pad, szék című számát halljuk (tényleg, vajon miért van afféle farizeus kispolgári auditív ajakbiggyesztésként kisípolva a „picsa” szó a dalszövegből, ha egyszer a darabban később a szereplők szájából elhangzik?) –, így a szereplők története egyedi és egyszeri történetté válik, abszurd mesévé, némileg tompítva a darab élét. Még akkor is, ha a stilizált játékmód és a nézőtér többszöri bekapcsolása a darab terébe jelzi, hogy nem erről van szó.
      Azonban az nincs kitisztázva, hogy mi kik is lennénk ebben a történetben, ebben a funny game-ben (Schimmelpfennig darabja tematikailag finomabb rokona Michael Haneke nagyszerű filmjének). Néma szemtanúk talán, akik végignézik, hogy kinyílik Pandora szelencéje (amit persze Romy érkezéséig is magukkal hordoztak a szereplők; a nő a múltból csupán kinyitja azt, míg a reményt – az elutazás, a múlt végleges lezárása – egy Paris feliratú zacskó pillanatnyi felbukkanása jelzi). A szereplők – mivel részben a trianglum hangjára koreografálva, illetve az ismétlések ritmusára működnek – fegyelmezetten tartják a szinte teljesen kötött játékot. Kárász Zénó (Frank) a könyvébe feledkezett döntésképtelen bölcsész, vastag Schimmelpfennig-szemüveggel, Kéner Gabriella (Claudia) remekül láttatja a kiszámíthatóan unalmas rutinfeleség és -családanyát, kiváló kontrasztot ad, ha összevetjük Szabó Gabi kihívó, érzelmeket az arcán kimutató, expresszív Romyjával (Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező előbbire otthonkát, utóbbira extravagánsan élénkpiros lakkozott kabátot ad, növelve a kontrasztot).
     S vannak a fiatalok – akik nem találják a helyüket a rendszerben, kapcsolatuk nem tud kiteljesedni, gyökértelenek, kívülállók, s csak annyira képesek, hogy megsebezzék a múltat, amely azonban úrrá lesz rajtuk: magáévá teszi őket, majd elveszi az életüket. Legalábbis így jár a felül a vastag szemüveggel apjára emlékeztető, alul azonban – lázadás? – még meztelenül is bokáig érő bakancsot viselő Andreas (tagje hasonlít az anarchiajelre, csak az A betű nem terjeszkedik túl a karikán, a körön belül marad). Sorbán Csaba az érzelemmentességet, a közönyt hangsúlyozza a szerepben, a barátnőjét, Tinát játszó Gidró Katalin összetett alakításában mindemellett az ösztönös vágy, az érzelem és a féltés is megvan. Még.
     Hogy meddig? És miért? És hol a hiba? Ezekre nem igazán kíváncsi az előadás, amely sokkal inkább stílusosan provokál, mint valóban érdeklődően kérdez. Ebből adódóan viszont inkább szórakoztat és érdeklődést kelt – még ha nyilvánvalóan meg is osztja a közönséget –, mint tételes hasznot hoz. De az biztos, hogy muszáj valahogy viszonyulni hozzá, és ez sem kevéssé fontos.
   

Ugrai István
7óra7.hu