A nép ellensége és Az eset
Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban és a Nagyváradi Csiky Gergely Színházban
(részlet - csak A nép ellenségére vonatkozó rész)


Azt mondja egy rendező kollégám a minap: „Ugye nem fogsz kritikákat írni most már, hogy a közeljövőben te is rendezel a Szegedi Nemzeti Színházban?” Azt hiszem, pillanatnyi zavaromban nemet mondtam neki. Miért a pillanatnyi zavar? És miért a nem – ami mégis igen? Az „ugye” szóval kezdett kérdés erős rosszallást ígért arra az esetre, ha esetleg mégis igennel válaszolnék, noha igaz a hír, a szegedi színház új művészeti vezetője, Spiró György felkérésére valóban és örömmel rendezem meg Gábor Andor Dollárpapa című komédiáját tavasszal. A kérdező (és az általános szakmai vélekedés) szerint viszont ezesetben nem volna „ildomos” cselekedet a kollégák munkáiról kritikusan és nyilvánosan nyilatkozni, ha egyszer én is kolléga vagyok. Ócskábban szólva: az ember nem szarik a saját fészkébe – ha már egyszer ő is a mi kutyánk kölyke lett.
Na most: ha valakié, akkor apám és anyám „kölyke” vagyok. Egyrészt. Másrészt: miért ne lehetne a „saját fészkemről” nyilvánosan beszélnem, akár kritikusan is? Miért ne volna „ildomos”? Harmadsorban: ezeken a lapokon korábban se úgynevezett „színkritikákat” közöltem, inkább kollegiális beszámolókat, félhangos tűnődéseket egy-egy általam itt-ott látott színielőadás kapcsán. Ezekben az írásokban magától értetődően előfordult néhány kritikai észrevétel is, de szándékom szerint ezek mindig „építő szándékú”, jóindulatú megjegyzések voltak, mellesleg szólva írásaimmal igyekeztem kedvet csinálni a produkciók megtekintéséhez és az azokról való eszmecseréhez is.
(...)
Néhány napja láttam a Szegedi Nemzeti Színházban Arthur Miller a Nép ellensége című Ibsen-átiratát, Bodolay (Géza) szövegigazításában és rendezésében. Az ötödik előadásra alig néhány tucat néző volt kíváncsi.
A szegedi színházba járó közönség nagy részének véleménye szerint az utóbbi évek Bodolay-rendezéseinek nagy része kevéssé sikerült. Ezt a véleményt némiképp magam is osztom. A Nép ellensége viszont – minden hiányosságával együtt – remek előadás.
ÉRDEMES MEGNÉZNI!!!
Szépen, okos tehetséggel, pontosan „felrakott” produkció. Nincsenek benne bántó, erőszakolt „bodolays” kiszólások, provokatív vagy éppen tanító szándékú, idegen testnek ható színpadi jelzések. Elegáns visszafogottsággal, hűvös temperamentummal, de elkötelezett hittel elmesélt történet arról, hogy az igazságért kiálló doktort miként kiáltja ki a kisváros manipulált közössége a nép ellenségének. Kaján rosszindulattal feltételezem, hogy Bodolay mostani darabválasztását saját szegedi „sorsa” is motiválta: szeretett városunkban őt sokan a sokak ízlését szolgáló népszínház ellenségének gondolják és nevezik, pedig ő csak a maga igazáért harcolt a maga módján az elmúlt évek alatt. Ez a párhuzam – akár gondolt rá, akár nem – csöppet sem erőltetett.
A darab hőse (Sorbán Csaba alakításában) szintén a maga igazáért harcol. „Tisztiorvosként” kideríti hogy a városra jólétet hozó gyógyvíz – mérgező. És ez: igaz. A doktor szeretné ezt az igazságot azonnal közhírré tenni, és haladéktalanul bezáratni az egészségre ártalmas gyógyfürdőt. Testvére, a város polgármestere viszont (Borovics Tamás alakítása) a város gazdasági érdekeinek védelmében megakadályozza az igazság-hír közzétételét, hogy időt nyerjen a változtatáshoz szükséges munkálatok finanszírozására, és persze azért is, mert a botrány megfosztaná őt polgármesteri hivatalától.
Ezt a történetet – az igazság bukásának történetét – Bodolay példás empátiával és tökéletes szakmai biztonsággal mesélteti el a remek ritmusú, nagyszerűen szcenírozott előadással. Minden színész a helyén van, az alakítások meggyőzőek. Valami mégis hibádzani látszik, valami oka van annak, hogy a közönség nem lelkesedik a produkcióért.
Mi lehet ez az ok?
Egyrészt azt hiszem, nemigen érdekel minket az igazság mostanában (sem). Egyrészt képtelenek vagyunk minden, a véleményalkotáshoz szükséges információt beszerezni még a tőlünk csupán néhány méternyi távolságban történő eseményekről is, másfelől tudjuk: úgyis mindig az erősebb kutyáé lesz a nőstény. Ez megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, míg a többi igazság legújabbkori történelmi tapasztalataink szerint mind viszonylagos.
Másfelől, közelebbről nézve a darab meséjét, mint minden igazi drámában, a Nép ellenségében sem a hamisság, galádság, ostobaság, stb. küzd a feddhetetlen igazsággal szemben, hanem olyan emberek kerülnek konfliktusba, akiknek megvan a maguk fájdalmas, megfontolandó, átélhető igazsága. Igaz, hogy a gyógyvíz ártalmas az egészségre? Igaz. Igaza van a doktornak abban, hogy ezt a tényt mindenkinek meg kell tudnia? Igaza van. Igaza van a polgármesternek abban, hogy a hír hallatán elnéptelenedne a gyógyfürdő, és a város egyik pillanatról a másikra elveszítené a jólétet hozó forrását? Igaza van. Jó lesz ez a városnak? Nem lesz jó. A jólét áldozatokat kíván? Bizony, bizony. Súlyosakat. Igaza van az orvos feleségének (Gidró Katalin), amikor le akarja beszélni a férjét a felfedezés nyilvánosságra hozataláról? Igaza van, hiszen tudja, hogy bár a férjét hősnek fogják tartani némelyek, viszont el fogja veszíteni az állását, ezzel a jövedelmét, amelyre a kétgyermekes családnak feltétlen szüksége van. És folytathatnánk a sort a többi jól megírt és szépen alakított szereplő igazságának felsorolásával.
A Nép ellensége akkor is remek darab volna, ha csupán ezeknek az igazságoknak a drámai ütközéséről szólna. De nem csak erről szól, hanem egy testvérpár totális elhidegüléséről, ellenséggé válásáról. Ha valamiről, hát erről a drámai folyamatról bőséges tapasztalata van a mi kis városunk legtöbb polgárának is. Az utóbbi évtizedekben sok baráti társaság és sok család megélte, hogy tagjait miként marta el egymástól frissen támadt politikai meggyőződésük és az előbbivel szoros összefüggésben lévő egzisztenciális érdekeik.
Az előadás éppen ennek az érzelmi válságtörténetnek hiányzó ábrázolásával marad a darab és a közönség adósa. Bodolay éppen ezt a leginkább átélhető, alighanem megrendítő szálat hagyja ki a drámai szőttesből, és sejtésem szerint, az előadás ezért nem igazán sikeres.
Túl okos, túl hűvös, túlságosan tárgyszerű.
Ez sem véletlen, persze.
Érzelmesnek lenni nem divatos.

 

Horváth Péter
Tiszatáj Online, 2016. december 2.