A nép ellensége és Az eset
Bemutató a Szegedi
Nemzeti Színházban és a Nagyváradi Csiky Gergely Színházban
(részlet - csak A nép
ellenségére vonatkozó rész)
Azt mondja egy rendező kollégám a minap: „Ugye nem
fogsz kritikákat írni most már, hogy a közeljövőben te is rendezel a Szegedi
Nemzeti Színházban?” Azt hiszem, pillanatnyi zavaromban nemet mondtam neki.
Miért a pillanatnyi zavar? És miért a nem – ami mégis igen? Az „ugye” szóval
kezdett kérdés erős rosszallást ígért arra az esetre, ha esetleg mégis igennel
válaszolnék, noha igaz a hír, a szegedi színház új művészeti vezetője, Spiró
György felkérésére valóban és örömmel rendezem meg Gábor Andor Dollárpapa című
komédiáját tavasszal. A kérdező (és az általános szakmai vélekedés) szerint
viszont ezesetben nem volna „ildomos” cselekedet a kollégák munkáiról kritikusan
és nyilvánosan nyilatkozni, ha egyszer én is kolléga vagyok. Ócskábban szólva:
az ember nem szarik a saját fészkébe – ha már egyszer ő is a mi kutyánk kölyke
lett.
Na most: ha valakié, akkor apám és anyám „kölyke” vagyok.
Egyrészt. Másrészt: miért ne lehetne a „saját fészkemről” nyilvánosan beszélnem,
akár kritikusan is? Miért ne volna „ildomos”? Harmadsorban: ezeken a lapokon
korábban se úgynevezett „színkritikákat” közöltem, inkább kollegiális
beszámolókat, félhangos tűnődéseket egy-egy általam itt-ott látott színielőadás
kapcsán. Ezekben az írásokban magától értetődően előfordult néhány kritikai
észrevétel is, de szándékom szerint ezek mindig „építő szándékú”, jóindulatú
megjegyzések voltak, mellesleg szólva írásaimmal igyekeztem kedvet csinálni a
produkciók megtekintéséhez és az azokról való eszmecseréhez is.
(...)
Néhány napja láttam a Szegedi Nemzeti Színházban Arthur
Miller a Nép ellensége című Ibsen-átiratát, Bodolay (Géza) szövegigazításában és
rendezésében. Az ötödik előadásra alig néhány tucat néző volt kíváncsi.
A szegedi színházba járó közönség nagy részének véleménye
szerint az utóbbi évek Bodolay-rendezéseinek nagy része kevéssé sikerült. Ezt a
véleményt némiképp magam is osztom. A Nép ellensége viszont – minden
hiányosságával együtt – remek előadás.
ÉRDEMES MEGNÉZNI!!!
Szépen, okos tehetséggel, pontosan „felrakott” produkció.
Nincsenek benne bántó, erőszakolt „bodolays” kiszólások, provokatív vagy éppen
tanító szándékú, idegen testnek ható színpadi jelzések. Elegáns
visszafogottsággal, hűvös temperamentummal, de elkötelezett hittel elmesélt
történet arról, hogy az igazságért kiálló doktort miként kiáltja ki a kisváros
manipulált közössége a nép ellenségének. Kaján rosszindulattal feltételezem,
hogy Bodolay mostani darabválasztását saját szegedi „sorsa” is motiválta:
szeretett városunkban őt sokan a sokak ízlését szolgáló népszínház ellenségének
gondolják és nevezik, pedig ő csak a maga igazáért harcolt a maga módján az
elmúlt évek alatt. Ez a párhuzam – akár gondolt rá, akár nem – csöppet sem
erőltetett.
A darab hőse (Sorbán Csaba alakításában) szintén a
maga igazáért harcol. „Tisztiorvosként” kideríti hogy a városra jólétet hozó
gyógyvíz – mérgező. És ez: igaz. A doktor szeretné ezt az igazságot azonnal
közhírré tenni, és haladéktalanul bezáratni az egészségre ártalmas gyógyfürdőt.
Testvére, a város polgármestere viszont (Borovics Tamás alakítása) a város
gazdasági érdekeinek védelmében megakadályozza az igazság-hír közzétételét, hogy
időt nyerjen a változtatáshoz szükséges munkálatok finanszírozására, és persze
azért is, mert a botrány megfosztaná őt polgármesteri hivatalától.
Ezt a történetet – az igazság bukásának történetét – Bodolay
példás empátiával és tökéletes szakmai biztonsággal mesélteti el a remek
ritmusú, nagyszerűen szcenírozott előadással. Minden színész a helyén van, az
alakítások meggyőzőek. Valami mégis hibádzani látszik, valami oka van annak,
hogy a közönség nem lelkesedik a produkcióért.
Mi lehet ez az ok?
Egyrészt azt hiszem, nemigen érdekel minket az igazság
mostanában (sem). Egyrészt képtelenek vagyunk minden, a véleményalkotáshoz
szükséges információt beszerezni még a tőlünk csupán néhány méternyi távolságban
történő eseményekről is, másfelől tudjuk: úgyis mindig az erősebb kutyáé lesz a
nőstény. Ez megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, míg a többi igazság
legújabbkori történelmi tapasztalataink szerint mind viszonylagos.
Másfelől, közelebbről nézve a darab meséjét, mint minden
igazi drámában, a Nép ellenségében sem a hamisság, galádság, ostobaság, stb.
küzd a feddhetetlen igazsággal szemben, hanem olyan emberek kerülnek
konfliktusba, akiknek megvan a maguk fájdalmas, megfontolandó, átélhető
igazsága. Igaz, hogy a gyógyvíz ártalmas az egészségre? Igaz. Igaza van a
doktornak abban, hogy ezt a tényt mindenkinek meg kell tudnia? Igaza van. Igaza
van a polgármesternek abban, hogy a hír hallatán elnéptelenedne a gyógyfürdő, és
a város egyik pillanatról a másikra elveszítené a jólétet hozó forrását? Igaza
van. Jó lesz ez a városnak? Nem lesz jó. A jólét áldozatokat kíván? Bizony,
bizony. Súlyosakat. Igaza van az orvos feleségének (Gidró Katalin), amikor le
akarja beszélni a férjét a felfedezés nyilvánosságra hozataláról? Igaza van,
hiszen tudja, hogy bár a férjét hősnek fogják tartani némelyek, viszont el fogja
veszíteni az állását, ezzel a jövedelmét, amelyre a kétgyermekes családnak
feltétlen szüksége van. És folytathatnánk a sort a többi jól megírt és szépen
alakított szereplő igazságának felsorolásával.
A Nép ellensége akkor is remek darab volna, ha csupán ezeknek
az igazságoknak a drámai ütközéséről szólna. De nem csak erről szól, hanem egy
testvérpár totális elhidegüléséről, ellenséggé válásáról. Ha valamiről, hát
erről a drámai folyamatról bőséges tapasztalata van a mi kis városunk legtöbb
polgárának is. Az utóbbi évtizedekben sok baráti társaság és sok család megélte,
hogy tagjait miként marta el egymástól frissen támadt politikai meggyőződésük és
az előbbivel szoros összefüggésben lévő egzisztenciális érdekeik.
Az előadás éppen ennek az érzelmi válságtörténetnek hiányzó
ábrázolásával marad a darab és a közönség adósa. Bodolay éppen ezt a leginkább
átélhető, alighanem megrendítő szálat hagyja ki a drámai szőttesből, és sejtésem
szerint, az előadás ezért nem igazán sikeres.
Túl okos, túl hűvös, túlságosan tárgyszerű.
Ez sem véletlen, persze.
Érzelmesnek lenni nem divatos.
H
Tiszatáj Online, 2016. december 2.