Német agy
 

     Büchner drámája, a Danton halála nemcsak akkor aktuális, amikor forradalmi helyzet van (most épp nincs), hanem akkor is, amikor a hatalom emberei egymással marakodnak a koncért - azaz mindig. A darabban a nép feje fölött döntenek, látszólag a népről, valójában a hatalomról. A nép meg sem jelenik a színen, s ha mégis - lásd a lumpen Simon házaspárt -, abban nincs köszönet. Mindehhez részint a francia forradalom kulisszája szolgáltat hátteret (eredeti szövegdokumentumokkal), részint a százhetven éve halott szerző lucidus elméjének illúziótlan filozófiája. Ahányszor újraolvasom Büchnert, mindannyiszor kisüvölt belőle a józanság jeges szele. Szavaltok? Hazudtok. Patetikusan széttárjátok a karotokat? Színészkedtek. Himnuszt énekeltek? Ájtatoskodtok. Az eszmék mögött pragmatizmus, hiúság, önérdek és kiábrándulás lappang. A politikai elit tagjai a haza javára és a maguk hasznára (ismerős a szlogen 1950-ből?) küldik egymást vérpadra, és rendkívül elégedettek az átmeneti eredménnyel, amely mindig az erősebbet igazolja.

     Bodolay Géza fegyelmezetten jó előadást rendezett a kecskeméti Katona József Színházban. Szokásától eltérően alig használ dramaturgiai bomlasztó elemet (egy kis tánccal megspékelt Adyt az elején), ami nem azt jelenti, hogy amikor használ, az baj. Talán most nincs rá szüksége, mert sűrű az alapanyag. A szereplők nagyjából a francia forradalom ruháit viselik (Jánoskuti Márta egyedül "a mi emberünket", a költő Desmoulins-t, a politikusok közé keveredett művészt öltözteti át menet közben pólóba), a galériával ellátott semleges fekete teret Székely László díszlettervező guillotine-szerűen le-föl suhanó színpadszéles lapokkal osztja részekre. A bútorokat nyersfa léchokedlik helyettesítik - hordószónokok alá és börtönpriccsnek egyaránt alkalmasak. A színészek többnyire frontálisan mozognak, nekünk adják elő magukat, amit a rendező azzal nyomatékosít, hogy gyakran beadja a nézőtéri fényeket. Furcsamód ez most nem modoros: mi vagyunk a nép, amely "hiányzik" a darabból. Nekünk játszanak fölülről, a jelenetek előtt brechties bemondással jelölve meg a helyszínt. A forradalmi dalok songszerű betétei szintén a későbbi honfitársat idézik, ezek előadása is fegyelmezett; különösen hatásos, amikor az ellenpártok dacos kánonban éneklik egymással szembeszegülő indulóikat. A forradalmárok komolyan alakítják önmagukat, hisznek a szerepükben, őszintén pózolnak a Konventben is, a börtönben is, hősleg szónokolnak a gyűlésben és énekelnek a guillotine alatt - csak a gesztusaik árulják el őket. Zsebre dugott kezek, laza kontraposztok, köz- és önmanipuláló mikromozdulatok, kéz- és szemintések, fenegyerekpózok. Az előadás jelentős erénye, hogy egyszerre láttatja a magatartás színét és visszáját. Nem nagy leleplezésekkel, hanem finom áttételekkel.

     A színészi játék kissé egyenetlen. Dantonként Kőszegi Ákos nem fáradt epikureus, hanem szélsőségek - lelkesedés, dac, szkepszis, gúny, indulat, lemondás - között ingadozó, egyszerre szangvinikus és tépelődő alkat. A Robespierre-t játszó Király Attila fojtott, halk, precízkedő figura, akinek látszólagos elszántsága önreflexív bizonytalanságot takar, és trükkös grimaszokban oldódik föl. Bori Tamás, Rubold Ödön, Hegedűs Zoltán, Szokolai Péter karakteresen tűnnek föl, de a fontosabb szereplők halványak, mint például Sorbán Csaba rendezőileg beállított Saint Justje, Ádám Tamás kínos Thomas Payne-je és - kellemetlen meglepetésre - Makranczi Zalán, akit hidegen hagyott Desmoulins lírai érzékenysége. Gidró Katalinnak sem sikerült Lucile lelkébe hatolnia, darabzáró öngyilkos lázadása ("Éljen a király!), ez a zseniális büchneriáda hatástalan marad, s így indokolt a rendezői rátét, amelyben a hóhérok "a köztársaság nevében" megkoszorúzzák áldozataik sírját.


Koltai Tamás
ÉS, 2006.december 1. (részlet)