Német agy
Büchner drámája, a Danton halála nemcsak akkor
aktuális, amikor forradalmi helyzet van (most épp nincs), hanem akkor is, amikor
a hatalom emberei egymással marakodnak a koncért - azaz mindig. A darabban a nép
feje fölött döntenek, látszólag a népről, valójában a hatalomról. A nép meg sem
jelenik a színen, s ha mégis - lásd a lumpen Simon házaspárt -, abban nincs
köszönet. Mindehhez részint a francia forradalom kulisszája szolgáltat hátteret
(eredeti szövegdokumentumokkal), részint a százhetven éve halott szerző lucidus
elméjének illúziótlan filozófiája. Ahányszor újraolvasom Büchnert, mindannyiszor
kisüvölt belőle a józanság jeges szele. Szavaltok? Hazudtok. Patetikusan
széttárjátok a karotokat? Színészkedtek. Himnuszt énekeltek? Ájtatoskodtok. Az
eszmék mögött pragmatizmus, hiúság, önérdek és kiábrándulás lappang. A politikai
elit tagjai a haza javára és a maguk hasznára (ismerős a szlogen 1950-ből?)
küldik egymást vérpadra, és rendkívül elégedettek az átmeneti eredménnyel, amely
mindig az erősebbet igazolja.
Bodolay Géza fegyelmezetten jó előadást rendezett a kecskeméti Katona József
Színházban. Szokásától eltérően alig használ dramaturgiai bomlasztó elemet (egy
kis tánccal megspékelt Adyt az elején), ami nem azt jelenti, hogy amikor
használ, az baj. Talán most nincs rá szüksége, mert sűrű az alapanyag. A
szereplők nagyjából a francia forradalom ruháit viselik (Jánoskuti Márta egyedül
"a mi emberünket", a költő Desmoulins-t, a politikusok közé keveredett művészt
öltözteti át menet közben pólóba), a galériával ellátott semleges fekete teret
Székely László díszlettervező guillotine-szerűen le-föl suhanó színpadszéles
lapokkal osztja részekre. A bútorokat nyersfa léchokedlik helyettesítik -
hordószónokok alá és börtönpriccsnek egyaránt alkalmasak. A színészek többnyire
frontálisan mozognak, nekünk adják elő magukat, amit a rendező azzal
nyomatékosít, hogy gyakran beadja a nézőtéri fényeket. Furcsamód ez most nem
modoros: mi vagyunk a nép, amely "hiányzik" a darabból. Nekünk játszanak
fölülről, a jelenetek előtt brechties bemondással jelölve meg a helyszínt. A
forradalmi dalok songszerű betétei szintén a későbbi honfitársat idézik, ezek
előadása is fegyelmezett; különösen hatásos, amikor az ellenpártok dacos
kánonban éneklik egymással szembeszegülő indulóikat. A forradalmárok komolyan
alakítják önmagukat, hisznek a szerepükben, őszintén pózolnak a Konventben is, a
börtönben is, hősleg szónokolnak a gyűlésben és énekelnek a guillotine alatt -
csak a gesztusaik árulják el őket. Zsebre dugott kezek, laza kontraposztok, köz-
és önmanipuláló mikromozdulatok, kéz- és szemintések, fenegyerekpózok. Az
előadás jelentős erénye, hogy egyszerre láttatja a magatartás színét és
visszáját. Nem nagy leleplezésekkel, hanem finom áttételekkel.
A színészi játék kissé egyenetlen. Dantonként Kőszegi Ákos nem fáradt epikureus,
hanem szélsőségek - lelkesedés, dac, szkepszis, gúny, indulat, lemondás - között
ingadozó, egyszerre szangvinikus és tépelődő alkat. A Robespierre-t játszó
Király Attila fojtott, halk, precízkedő figura, akinek látszólagos elszántsága
önreflexív bizonytalanságot takar, és trükkös grimaszokban oldódik föl. Bori
Tamás, Rubold Ödön, Hegedűs Zoltán, Szokolai Péter karakteresen tűnnek föl, de a
fontosabb szereplők halványak, mint például Sorbán Csaba rendezőileg beállított
Saint Justje, Ádám Tamás kínos Thomas Payne-je és - kellemetlen meglepetésre -
Makranczi Zalán, akit hidegen hagyott Desmoulins lírai érzékenysége. Gidró
Katalinnak sem sikerült Lucile lelkébe hatolnia, darabzáró öngyilkos lázadása
("Éljen a király!), ez a zseniális büchneriáda hatástalan marad, s így indokolt
a rendezői rátét, amelyben a hóhérok "a köztársaság nevében" megkoszorúzzák
áldozataik sírját.
Koltai Tamás
ÉS,
2006.december 1. (részlet)