Hogyan lesz egy 18. századi, érték- és identitásválságok között ingadozó dráma főhőséből egy 21. századi hollywoodi akcióhős? Nos, igazából sehogy, de Bodolay Géza rendezésében a lendületesen popos zenei dallamokkal, valamint élő rockgitárral megtámogatott haramiák reménytelen harca saját önzőségükért és a színpadon flangáló halottak akarva-akaratlanul azt a határozott érzetet váltja ki a nézőből, hogy igazából egy romantikus akciófilmet néz, csak élőben. Persze nem, hiszen nincs akció, csak tempósan szőtt cselekmény, és önmagában még ez sem igaz erre az előadásra. Hát akkor mi?
     Például, hogy remekül hagyja élni a színpadon a Schiller által megírt hanyatló világot, ahol a főbb szereplőkben van egy alapvető ellentmondás: nem a jó ügyért harcolnak. Sőt a főhős, Károly egy gyilkos, igaz, nem volt más választása, ezért száműzetett otthonából; kétszínű öccse, Ferenc pedig kijátszotta őt, és elérte, hogy apjuk kitagadja. Sőt azt is, hogy apja ebbe bele is haljon – mindezt természetesen a trónért és egy lányért, Amáliáért, és persze úgy, hogy Károly ne sejtse meg, hogy ő áll a háttérben. A haramiák pedig ezen és a bandavezéri szerepre áhítozó Spiegelberg kiábrándító szónoklatain felbuzdulva fosztogatni és pusztítani kezdenek a cseh erdőkben. Katonákkal harcolnak, újak állnak közéjük, el is veszítenek párat, mígnem valaki megkéri őket, hogy segítsenek rajta – és Károly, hipphopp, már is ott találja magát apja kastélyában.
     Ez a hipphoppság különösen a történet vége felé jellemző a Bodolay által valamiféle végzet-drámaszerűségre hangolt előadásban. Károly egyet fordul, és már a kastélyban van, illetve csak azt hisszük, mert csak egy erdőben, ahol előmászik halottnak tűnő, de még élő apja, és innentől kezdve csak úgy csúszkálunk térben és időben. Szó se róla: Székely László a várbelső és az erdő látványa között könnyen váltogatható üres, pár imapadszerűséggel feltöltött díszlete tökéletesen alkalmas erre. Csak épp a néző befogadóképessége nem mindig alkalmas arra, hogy befoltozza a színpadon tátongó lyukakat, amik nem is történetvezetési, inkább dramaturgiai szempontból tűnnek jelentősnek.
     Horváth Illés persze indokol, mint Károly, igyekezve magáévá tenni szerepe minden önmarcangoló gondolatát és nem befelé fordulni vele, hanem minden vágyát és döntését (illetve nem-döntését) átadni nekünk. Pataki Ferenc kétszínű, álságos, cselszövő Ferencéről már az első mozdulatból lehet tudni, hogy olyan, amilyen, de igyekszik követni és átadni szerepe cinikus gondolatait. Gáspár Tibor az abszolút vak, állandóan kétségbeesett, érzelmileg labilis öreg király Moor kormányzója szerepében. Gidró Katalin a színpadon egyedüli nőként próbálja kihozni Amália ellenállhatatlan báját – s ezzel megindokolni, hogy miért szerelmes karakterébe minden férfi –, közben pedig valamiféle belső harcot színlel – és ahhoz képest, hogy a rendező mennyi lehetőséget adott neki mindennek a kibontásához, Gidró csont nélkül veszi a feladatot, sőt. Jakab Tamás tiszteletet parancsoló, de hitében megkérdőjelezhetetlenül megkérdőjelezhető és így izgalmasan ellentmondásos személyiség a lelkész szerepében. Sorbán Csabát könnyedén elviszi az indulat Spiegelberg világértelmezésének átadásakor, és így némileg olcsón is méri a gondolatokat: átadja és nem felteszi a kérdéseket, amik egyébként vélhetően nekünk szólnak.
     Legalábbis úgy tűnik, Bodolay részéről volt erre törekvés, hiszen hol ellenséges, hol szövetséges katonák, hol ostoba, hol okos nép vagyunk – és még egyéb szerepeket is betöltünk. Csak valahogy rendszer nincs ebben az egészben. Látszólagosan úgy fest, hogy a színpadon kísértő halottakban sincs sok rendszer, aztán végül kiderül, hogy van: itt valamiért nem akarnak csak úgy meghalni a lelkek. Szóval keverednek itt a halottak a végzetdrámával, egyéni értékválsággal és aktuális problémákkal. Ez alapján érthető, hogy miről szeretne szólni az előadás, csak az esetek túlnyomó többségében épp az nem látszik és hallatszik, hogy mit és miért akar mondani. Pedig a köztünk lebegő múlt, amivel ma nem tudunk elszámolni, és lezárni se vagyunk képesek, nagyon aktuális lenne – ha ez az előadás tényleg erről szólna.
   

Nyulassy Attila
7óra7, 2011. október 26.