Macskamagány, embertársas(s)ág
A Tintaló Társulás legutóbbi, Kipling-meséből készült
bemutatójából kiderül, hogy a macskák igencsak öntörvényű, nem kicsit önző és
számító népek, akiknek az eszén ha az asszonyok nem is, a férfiak azért túl
tudnak járni.
A magányosan sétáló macska a Tintaló Társulás jó
szokásának megfelelően játékos, üdén színes, és akár egy közepes mérető óvodai
szobában is előadható. Díszlete egy görgőkön körbe-körbe forgatható sátorváz,
ami az előadás folyamán szépen lassan oldalakat is kap – mert leeresztik a
feltekert vásznakat – és lakályos (barlang)otthonná alakul. Használnak még két
zöld és egy kék faládát, ezek tárolóként, paravánként, ülőalkalmatosságként, sőt
akármiként egyaránt funkcionálnak. A bábok – a bordó címszereplő macska, a
barna-homokszín kutya, aminek a szeme körül még egy folt is van, a kék ló, a
rózsaszín-virágos tehén, a zsebből előbújó világoskék kisegér, meg olyanok, mint
az anyuka vagy nagymama fillérekből varrta (esetleg kézműves játékboltban nem
kevés pénzért vásárolt), maradék anyagból készített játékállatok – gyerekszobai
ismerősségükben barátságosak.
Bumfordi bájával
kisebbeket-nagyobbakat egyaránt azonnal levesz a lábáról a bábasszony és a
bábember, kik elsők lévén a Földön megszelídítették a ringó-rengő rengeteg vadon
élő vad jószágait, a kutyát, a lovat, a tehenet. Belőlük az Ember – asszonyi
segédlettel persze – örökös-örökkön-örökre Barátot, Szolgáját és Táplálékadóját
csinált. Csak az a fránya, magát roppant agyafúrtnak gondoló macska, akinek
minden hely egyforma, aki magányosan sétál, az nem hajlandó önfeladóan
megszelídülni. Hiába jár túl az asszonyi észen, a férfiúi bölcsesség fölébe
kerekedik, „jutalomképp” ötből három ős- és legújabb kori férfiember biztosan
hozzávág néhány dolgot – bocskort, kőfokost, keze ügyébe kerülő bármit –, a
kutyák pedig felzavarják a fára. Úgyhogy nincs más választása: szórakoztatja a
gyerekeket, megfogja az egereket, de holdfelkelte után senki nem parancsolhat
neki megálljt, elindul a maga vad csapásain…
Komoly-felnőttesen oktat Rudyard Kipling,
Badacsonyi Angéla és Veres András ezt a hangot megtartva írták színpadra A
magányosan sétáló macskát, kerülve minden didaktikusságot, viszont beiktatva
például azt, hogy az ember szelídüléséhez hozzátartozik a házba belépés előtti
lábtörlés, vagy azt, hogy a nők igencsak örülnek a Boci csokinak, a nyakláncnak,
a virágnak mint ajándéknak. Mintha egy fiú és egy lány története bontakozna ki:
megérkeznek a(z utazó)ládáikkal, kicsit civakodnak, melyik hely kié, aztán
egymás mellé bújnak, és maguknak is tanulságul játsszák-mondják a mesét. Így
természetes hát, hogy nemcsak a lánybáb ad jutalompuszit párjának, hanem a
játszó is.
Badacsonyi Angéla a lány meg az asszony, és amolyan
narrátorként többnyire ő gurítja tovább puhán és finoman a történet gombolyagát,
amit a Sorbán Csaba alakította fiú-címszereplő-első férfi vesz fel
szerepe szerint unottan, cinikusan, flegmán, bután, okosan, számítóan,
felelősségteljesen vagy épp önbizalommal telve, és ő az, aki a többi állatot
hangolja és mozgatja – szelíddé válásuk után kis kerekekre szerelve, madzaggal
húzva-vonva maga után. (Sorbán egyébként kedve, virtusa és nem utolsó sorban
színészi tehetsége miatt egyáltalán nem tűnik elsőbábozónak.) Sokat játszanak a
padlón, mivel a nézők többsége ott ül, a földhözragadt jelző azonban egyáltalán
nem áll az előadásra. Abban ugyanis van valami lebegő, amihez hozzájárulnak
Teszárek Csaba törzsi népekét idéző zenéi, ritmusai is. Ugyanez a természetiség
köszön vissza a már említett sátorban magában és színeiben, sőt a játszók
öltözékében is, amelyekről nem lehet eldönteni, jelmezek-e vagy civil ruhák,
olyan természetesen hétköznapiak. Épp úgy, mint éjszaka az utcán villanó szemű
macskák, akiket ki tudja merre, de visz az ősi ösztön.
Papp Tímea
Revizor, 2009. július 21.