A Kosztka gyerek
 

     Gyors egymásutánban négy bemutatóval kezdte szezonját a kecskeméti színház, hogy egyszerre mozgósíthassa valamennyi közönségrétegét. A főépület délután a gyerekeké, esténként pedig felváltva az operettrajongóké és a Bodolay-kedvelőké. Utóbbiak örömére indult az Üzemszínház évada is. Igaz, oda most nem töprengősdivel várják a nagyérdeműt, hanem társadalomlélektani bulvárral és vérfagyasztó derűvel. A darabok közös vonásaként talán a szabadságösztön változatos megnyilatkozásai említhetők.
 
(...)

Szülőföld

     A felvidéki kisvárosban, az ügyesen rajzolgató Kosztka gyerek édesanyját fürdőbéli ágyasává teszi a település polgármester-kéjura. Teheti, mert az asszony halottnak nyilvánított papája, aki Bem apó valahai tábornokaként vett részt a szabadságharcban, váratlanul előkerül, és a családi portán rejtőzködik. 1864-et írunk. A hirtelen felbukkanás szempontjából a legszerencsétlenebb napokat éli a nemzet, amikor Deák Ferenc – mintegy a kiegyezési hajlam gesztusa gyanánt – parancsot ad a szabadságharcosok bujkáló maradékának felkutatására. A polgármester túlteljesít. Egyéb magánérdekű, koncepciós túlkapásai mellett, letartóztatja a diákjaiba 48-as eszméket plántáló tanítót, s ez lesz a veszte. A diákok szabadságharcot szerveznek: túszul ejtik a városatyát, és kiszabadítják tanárukat. Félboldog pillanatba torkollik a győzelem. Köztörvényes cselekedeteiért bilincsben szállítják a polgármestert az ungvári börtönbe, ám közben ópapa – ahogyan érkezett – eltávozik nesztelen. Hamar jött. A hetvenhat évesek szenilis türelmetlensége csalta e ki rejtekhelyéről, vagy a társadalmi békesség látszata? Egyre megy.

     Szabadságharc Szebenben. A Katona József drámapályázat díjnyertes művét eredetileg egy ifjúsági pályázatra nyújtotta be a szerző. Egyik véleményezője azt írta: „Kérdéses, hogy valóban gyerekdarab-e (…) a Csontváry Kosztka Tivadar életrajza alapján készült népies színmű (…) terjengős, modoros nyelven szóló darab." Az előadás nyelve nem terjengős, nem modoros. Egyik eszmei vonulata a felnőttkori közösségi igazságérzék sorvadásáról szól, a másik arról, hogy a forradalom a gyermeki lélek tartozéka: romlatlan, tiszta, naiv – tehát pofonegyszerű. Az indítékai is a gyermeki eszmélkedéshez köthetők: megfosztanak engem a tudás izgalmától, és bántják az édesanyámat. Az alapsérelmeink nem kötődnek életkorhoz, s nagyon természetesen viseljük őket a miattuk kezdett harcunkban – a győzelmeink vagy a bukásaink során. A közti helyzetek esztendeiben szokott ragállyá dagadni a magán magaviseletünk kórja: az alkalmazkodás társadalmi táncrendje, a mártíromságra következő passzív ellenállás, az akarat ernyedése, az engedékenység, a rejtett átpártolás, a besúgás, majd a nyílt átállás. Bodolay iskolatáblát tesz a színpadra, és levezeti történelmünkön a misztikus 16-os számot mint a magyar kórfordulók kritikus évét, amelyben a forradalmakat elnyomó gépezet rúgni bír még egy utolsó nagyot a zsendülő igazságkeresők ülepébe. Így következik nála ’48-ra ’64, ’56-ra ’72 (a március 15-i tüntetések szétverése) és ’89-re ’95… aki számára a képlet az előadás alapján nem világosodik meg, hazaviheti magával a számtanirka alakú műsorfüzetben.

     Az előadás azonban világos. A Nyíregyházáról átszerződött Sorbán Csaba (Kosztka Tivadar) értelemteljes figyelme, világot átfogó szeretete-érzékenysége, az igazság ritmusát hibátlanul tartó beszéde hiteles forradalmárt idéz. Apját, a rendőrfőnöki tisztéből felmentett patikust Kőszegi Ákos alakítja, felmutatva a tűrés és a lázadás lehetősége/kényszere között leképezhető összes hangulati árnyalatot. Megalázójaként Rubold Ödön (polgármester) játszik kiemelkedőt. Fennkölt kisszerűségéből gerjedő halk cinizmusa a rettegés derűjét árasztja: a hatalom illékonyságának sejtelmét elfedni hivatott modor. Nem maradnak el mögöttük a többiek. A kísértethős Ópapa figurája Ádám Tamás alakításában ugyanolyan fontos, mint az igazgatói páholy könyöklője mögül kísértő Basa István zenésze, aki Dobos Ferenc Jóska szerepében a felső hatalom jelenlétére figyelmeztet időnként. Ha nem halljuk, akkor a dob antennáját látjuk. Ugyanilyen jelképesen, a zsinórpadlásról olykor akasztott öltönyök ereszkednek alá…

Balogh Tibor
Criticai Lapok, 2005/12. (részlet)