|
Alceste, az embergyűlölő nem az embereket gyűlöli. Nem gyűlöli Célimene-t, akibe szerelmes, nem gyűlöli a barátját, Philinte-et, nem gyűlöli Célimene koraérett mitugrász unokahúgát, Éliante-ot. Mogorva viszonyban áll saját lelkével, de nem gyűlöli önmagát sem. A mizantróp a hazug, képmutató társadalmi konvencióknak engedőket, a csoport- és pártérdekeknek alájátszókat, az „idők szavát" hihetetlenül éles füllel meghalló önelégült törtetőket, az eliszaposodott nyelvi fordulatok fröcsögőit gyűlöli (s ekként csak-csak elfogadott személyes környezetében is gyűlöli a hozzá közel állók megalkuvásait, közönyét, következetlenségeit, cinizmusát, és saját magában is gyűlöl minden gyengeséget – már amelyiket észreveszi). Alceste a kort, a társadalmat gyűlöli, amely nem hív elő egyebet az ő karakteréből, mint gyűlöletet. Moliere eredeti színművében és a Bodolay Géza által (huszonöt év szakaszos munkájával) készített, B.-vel szignált (hűséges verses formában, modern, odamondogatós nyelvezettel újraírt) Mizantrópban az a kérdés, miféle személyiség milyen pozíciójából, milyen hangfekvésben adja a világ tudtára társadalmon és embereken kívüliségét (magán kívüliségét és rendkívüliségét) a címszereplő. Miként hajtja végre a leckéztető kivonulást, amely csupán félbe-szerbe sikerül, és az ostorozó elhatárolódás, a támadó retiráda milyen erkölcsi minőséget takar? A kecskeméti Katona József Színház előadásában Kőszegi Ákos fekete ruhás, sáljától meg sosem váló művészféle filosz-értelmiségi, méregzsák Hamlet-klón. Cikázó szemvillanás, örökös járhatnék, elveken élő (s mert humora már nem sok maradt, elveken lovagoló) test. Intellektuális és morális életismerete, ítélőerejének radikalizmusa kétbalkezes, fiatalos középkorú fickót ékít és nyomaszt. Olyan szilárd állandóan és fennhangon kimondott meggyőződésében, hogy körötte minden ingatag. Ha a zsebébe nyúl, véletlenül sem a tanújel papirost veszi elő, amelyre hivatkozni szeretne. Még egy székkel sem tud mit kezdeni. Hol az egyikbe botlik, hol a másikba rúg. Zakóját a támlára hajítva folyton feldönti az ülőalkalmatosságokat. Szeressük meg csetlés-botlásáért a derék, ám nehezen szerethető, kérlelhetetlen igazmondót? Akkor ellenlábasait is engedékenyebben osztályozhatjuk, mivel Bodolay ezt a székborogatós játékot másokkal is sűrűn megcsináltatja. Lehet, hogy nem is Alceste a döntögető, hanem a társadalom borulékony, amelynek talaján (történetesen egy nagyon nagypolgári, középület méretű és jellegű mai üdvlak szalonjának padlóján) ezek a plexiszékek sorakoznak? Székely László sok átlátszó műanyagot felhasználó, csilláros – és a tükröződések révén sokfénypontos, sokárnyékú – díszlete tökéletesen alkalmas (poszt)modern tere lehetne a Rokonok villavásárlási jelenetének is. Kőszegi Alceste-jében a dánnál több a magyar: a Kopjáss István-i jellem, aki sosem tudja célba juttatni tiltakozásait. (Mindezt nem azért állítom, mert Kecskeméten ebben az évadban műsorra került egy másik Móricz-darab, az Úri muri. Ez – alföldi szemszögből – ugyancsak bőven nyit rálátást az embergyűlölő-problémára, vagy legalábbis a közegében lassan teljesen elszigetelődő személyiség kelepcéjére.) A megőrzött moliere-i cselekmény, az indításként egy 1983-as Ivánka Csaba-dal elénekeltetésével exponált félmúlt állapot és a záporozó jelenkori reflexiók nemigen engedik összebékülni az események síkjait. (Azaz abból a XVII. századi szarkeverésből, följelentésből aligha lenne XXI. századi ügy.) Bodolay el is tereli a figyelmet a történetről, de még az emberi viszonylatokról, érzelmekről is. Egyrészt azzal, hogy a jópofáskodás ornamentikus fricskáival veszi körül Az új embergyűlölőt (ez az alcím). Legatyásodott alak köpi be Arany János nevét, tüntetők vonulnak fel „Moliere!"-skandálással és -transzparensekkel, hogy az új mű, a „belerondítás" ellen tiltakozzanak. Sok az elterelő (és az ismétlő) hadmozdulat (ilyen Bogár Brigitta és Látó Richárd nem mindig a legjobban időzített és nem mindig poénos házi muzsikálása is – zeneszerző: Weber Kristóf), amelyek azonban nem veszélyeztetik a panoptikumi körbepillantást. Kedvek Richárd Philinte-je nem hagyja felborzolni magát a baráti és „baráti" provokációktól, simább és blazírtabb, mint e fordulékony fiatalúrról gondolnánk. Király Attila élvezi a fűzfapoéta tollbérenc és politikai karriert elindító ifjútörök magánszámait, gegekre bontja le a versbeszédet. Sorbán Csaba (Acaste) és Portik Györffy András (Clitandre) egymásnak adják a labdát, de túlságosan kívülálló, szemlélődő peremszereplők maradnak. (A ruházatok elegáns-irritáló kék és zöld klubszíneinek bevetésével Jánoskúti Márta elsőrangút húzott.) A lehetőségeit helyesen felmérő Csombor Teréz egyike azoknak, akiket a rendező nem tart vissza a hagyományosnak számító Moliere-játszástól, a terebélyes, vágyteli nőalak kebelemelgetéseitől, macskás settenkedéseitől, teátrális felkínálkozásaitól (és úgy tűnik, a Molnár Piroska-paródiától? – Bodolay saját magát is célszeméllyé tette, hiszen csak a vak nem látja, hogy Kőszegi sokszor karikírozza B-t). Gidró Katalin ezúttal Stefanovics Angéla II., ám Éliante nem olyan buta, mint amilyennek mutatja magát, viszont Alceste számára nem perspektíva e fruska. Báhner Péter pattogó, bár nemegyszer fölösleges „ügyelője", ceremóniamestere a produkciónak: lakáj és potenciális besúgó („közrendész") a Célimene-villában. Ami a színen feltárul, természetesen korántsem magánügy. Mindössze egy ország lelkiismereti magánügye. A szerző az előadást a Vidéki Színházak Találkozóján, május 6-án Budapesten, a Thália Színházban látta.
|