Kikockázva
A csehovi dráma mindenkori ellentmondása, hogy bármi,
ami a színpadon izgalmas lehetne, az a színfalak mögött zajlik, így a szegedi
Három nővérnek is szembe kell néznie a kockázattal: a darab akkor jó, ha néző is
unatkozik, de ha a néző unatkozik, akkor mégse jó a darab.
Bodolay Géza először
kísérelte meg elkerülni Csehov csapdáját. A Prozorov-házban tömörülő közösség
ugyanis olyan, mint egy mikroszkóppal megfigyelt fertőző baktérium, amely a
véget nem érő inspekció során is legfeljebb árnyalatnyi eltéréseket mutat, ezért
aztán az életidegen, repetitív színészi játékot pozicionáló tér- és időkezelés
sarkalatos pontja a Három nővérnek.
A darab öt évet ölel fel,
mégis mintha csak huszonnégy óra telne el (a felvonások délben, este nyolckor,
hajnali három körül, végül ismét délben zajlanak), nem véletlenül, hiszen a
játék az ünnep és a gyász horizontelmosódásával egyetlen jeles nap köré
szerveződik: Irina névnapja egyrészt apja, Prozorov tábornok halálának
évfordulójára esik, másrészt tizenegy évvel ezelőtt éppen ezen a napon költözött
a család vidékre Moszkvából. Közben, ezzel párhuzamosan a játéktér egyre szűkül,
hiszen a szalon és a tágas ebédlő után a játék Olga és Irina immáron közös
szobájában folytatódik, végül az előadás a ház teraszán fejeződik be, hogy a
három nővér térből és időből saját magát kirekesztve semmisüljön meg.
szthatatlan problematikáját. A csehovi felvonások
elhatárolásakor a rockzenésszé avanzsáló Szoljonij ördögöt idéző különszáma
alatt az ideiglenes kivetítőre egy száguldó, de viszonyítás híján mozdulatlannak
látszó mozdony monoton felvétele vetül, ezalatt pedig a vörös kanapé, a hófehér
díszlet egyetlen színes alkotóeleme az óramutató járásával megegyező irányban,
felvonásonként negyed cikkelyt megtéve mozog körbe a színpadon.
Jóllehet az utolsó felvonás előtt – valamiféle
végletességet sugallva – már nincs vonatmotívum és nincs metál-Szoljonij sem,
sőt a kanapé is lekerül a színpadról, az előadás motivikusan is figyelmeztet:
tényleg az ismétlés a csehovi dramaturgia legfőbb szervezőelve. Példának okán
Versinyin (Kedvek Richárd) minden felvonásban elgondolkodik arról, hogy milyen
lesz az élet két-háromszáz év múlva, mindeközben az érdekestől az (ön)ironikuson
és az unalmason át rohamléptekkel halad a szánalmassá válás felé.
Nincsenek párbeszédek, csupán dialogikus rendben
elhangzó monológok. Nincs történet; pontosabban van, de sohasem látható, ezt
ugyanis a szereplők reflexióiból, közhelyszerű beszédéből kell kihámoznia a
nézőnek, másképpen: az előadást a látható és a láthatatlan feszültségének
kellene mozgásban tartania. Rejtve marad Mása és Versinyin szerelmének
kibontakozása, de Natalja és Protopopov viszonya is csak utalás szintjén jelenik
meg – sejtetve továbbá, hogy Andrej vélhetően felesége szolgálataiért cserébe
jutott feljebb a hivatali ranglétrán. A legizgalmasabb azonban Csebutikin
(Kárász Zénó) és Szoljonij (Sorbán Csaba) szerepe, amelyet Bodolay a
gonosz közvetett és közvetlen megtestesüléseként értelmez.
A katonaorvos leleplezése érdekében a rendező
könnyít Csehov krimiszerű dramaturgiáján, amikor ugyanis Csebutikin
lerészegedik, a szerzői utasítással – „nem tántorog, úgy megy át a szobán, mint
a józan ember” – szemben a színpadon elveszíti tartását, aminek köszönhetően
felsejlik, hogy a család jóságos barátjaként tetszelgő orvosnak komoly érdeke
fűződhet ahhoz, hogy Andrej elkártyázza a Prozorov-család vagyonát, ráadásul
Csebutikin valószínűleg Szoljonij és Tuzenbach párbajánál sem csupán
kötelességét teljesítve van jelen. Barnák László (Tuzenbach) megbízhatóan hozza
ugyan a burokban nevelkedett, tétován öntudatára ébredő báró figuráját, de
keveset mutat a párbaj kiprovokálásához elengedhetetlen, felgyülemlett, lappangó
indulataiból. Ezzel szemben Sorbán Csaba alakítása valóban emlékezetes:
átszellemült tekintetéből végig kiolvasható az az erőszakos, fanatikus, durva
attitűd, amivel magányát és gyengeségét igyekszik leplezni, jóllehet ezzel is
csak különcségét mélyíti el.
Csehov szereplői látványosan unják saját életüket
és szenvednek a meg nem értettségtől, miközben tökéletesen tisztában vannak
azzal, hogy mikor, mit és főként miért tesznek, még akkor is, ha ennek semmi
jelét nem adják. A csehovi színpadon a könnyedén tapasztalható cselekmény híján
felértékelődik a színészi játék, a színpadi jelenlét, az atmoszférateremtés
szerepe: ezen a ponton pedig megroggyan a szegedi Három nővér.
Borsos Beáta Olgájának legerősebb vonása az
először eladósorba kerülő nővér keserű tartása, aki nem akarta lejjebb adni,
ahogyan tette azt Mása; de nem látszik rajta az a nyomasztó felelősség, ami a
szülők elvesztése után az ő vállára került, és hiányzik alakításából a nő,
mintha csak a leánygimnázium kék egyenruhája fojtaná el szexualitását. Erdélyi
Tímea játéka szintén kiforratlan, hiszen az ártatlan süldőlány játékosságát és a
kívánatos szűz komolyságát is csupán alig-alig láttatja. Ahogyan Irina dolgozni
kezd, úgy a színésznő is beleszürkül szerepébe. A legszínesebb, egyben
leghitelesebb nővér-alakítást Gidró Katalin nyújtja. Színes, mert Mása
hangulatváltozásait humoros, ironikus, máskor sértően gúnyos megjegyzésekkel
érzékelteti. És hiteles, Versinyinnek sem véletlenül akad meg rajta a szeme,
jóllehet kapcsolatuk érzékiségéről, intenzitásáról nem a kétszintes díszlet
felső-hátsó részében történő összebújás, és nem is a búcsúzáskor kierőszakolt
hisztérikus csók, hanem Csehovhoz mérten egy könyv elfogadását kísérő lopott
érintés árulkodik. Ezek azonban csupán momentumok maradnak, így férje, Kuligin (Pálfi
Zoltán) – minden bárgyú jószándékúságával együtt is – bizton elmarasztalná:
Mása, szerepformálás hármas alá.
A nővérek karakteres, jól elkülönülő játéka azért
lett volna fontos, mert az álmodozó Irina, a boldogtalan Mása és a magányos Olga
sorsa voltaképp egyetlen nő életének három állomása, melyet a Natalja-jelenség
ellensúlyoz. Danis Lídia harsány játéka üde színfolt, és nemcsak élénk-matt
ruhatára miatt. Amíg azonban Natasa jelmezeinél Jeremiás Bianca Imelda
büntetlenül garázdálkodhatott, addig Pataki Ferenc (Andrej) hirtelen növesztett
kellékhasával már túllőtt a célon.
Bodolay Géza csehovi instrukciókat követő, ám
korántsem szolgai megközelítése – akár önmagához, akár az évad elején a Nemzeti
Színházban bemutatott Şerban-rendezéshez viszonyítjuk – még akkor is
visszafogottra sikerül, ha a tragikomédiára hangolt játékot lépten-nyomon
ironikus reflexiók és gegek szabdalják. Hiába, a végletekig kiélezett ismétlések
nem váltanak ki automatikusan könnyáztatta nevetést vagy szorongást a nézőből,
épp ellenkezőleg: a lassított, kikockázott felvételt idéző előadás túlzottan
árulkodik a játszók teljesítményéről. Nincs szükség újabb visszajátszásra.
Lénárt Ádám
Revizor, 2011. május 12.