Kikockázva


     A csehovi dráma mindenkori ellentmondása, hogy bármi, ami a színpadon izgalmas lehetne, az a színfalak mögött zajlik, így a szegedi Három nővérnek is szembe kell néznie a kockázattal: a darab akkor jó, ha néző is unatkozik, de ha a néző unatkozik, akkor mégse jó a darab.

     Bodolay Géza először kísérelte meg elkerülni Csehov csapdáját. A Prozorov-házban tömörülő közösség ugyanis olyan, mint egy mikroszkóppal megfigyelt fertőző baktérium, amely a véget nem érő inspekció során is legfeljebb árnyalatnyi eltéréseket mutat, ezért aztán az életidegen, repetitív színészi játékot pozicionáló tér- és időkezelés sarkalatos pontja a Három nővérnek.

     A darab öt évet ölel fel, mégis mintha csak huszonnégy óra telne el (a felvonások délben, este nyolckor, hajnali három körül, végül ismét délben zajlanak), nem véletlenül, hiszen a játék az ünnep és a gyász horizontelmosódásával egyetlen jeles nap köré szerveződik: Irina névnapja egyrészt apja, Prozorov tábornok halálának évfordulójára esik, másrészt tizenegy évvel ezelőtt éppen ezen a napon költözött a család vidékre Moszkvából. Közben, ezzel párhuzamosan a játéktér egyre szűkül, hiszen a szalon és a tágas ebédlő után a játék Olga és Irina immáron közös szobájában folytatódik, végül az előadás a ház teraszán fejeződik be, hogy a három nővér térből és időből saját magát kirekesztve semmisüljön meg.

     szthatatlan problematikáját. A csehovi felvonások elhatárolásakor a rockzenésszé avanzsáló Szoljonij ördögöt idéző különszáma alatt az ideiglenes kivetítőre egy száguldó, de viszonyítás híján mozdulatlannak látszó mozdony monoton felvétele vetül, ezalatt pedig a vörös kanapé, a hófehér díszlet egyetlen színes alkotóeleme az óramutató járásával megegyező irányban, felvonásonként negyed cikkelyt megtéve mozog körbe a színpadon.

     Jóllehet az utolsó felvonás előtt – valamiféle végletességet sugallva – már nincs vonatmotívum és nincs metál-Szoljonij sem, sőt a kanapé is lekerül a színpadról, az előadás motivikusan is figyelmeztet: tényleg az ismétlés a csehovi dramaturgia legfőbb szervezőelve. Példának okán Versinyin (Kedvek Richárd) minden felvonásban elgondolkodik arról, hogy milyen lesz az élet két-háromszáz év múlva, mindeközben az érdekestől az (ön)ironikuson és az unalmason át rohamléptekkel halad a szánalmassá válás felé.

     Nincsenek párbeszédek, csupán dialogikus rendben elhangzó monológok. Nincs történet; pontosabban van, de sohasem látható, ezt ugyanis a szereplők reflexióiból, közhelyszerű beszédéből kell kihámoznia a nézőnek, másképpen: az előadást a látható és a láthatatlan feszültségének kellene mozgásban tartania. Rejtve marad Mása és Versinyin szerelmének kibontakozása, de Natalja és Protopopov viszonya is csak utalás szintjén jelenik meg – sejtetve továbbá, hogy Andrej vélhetően felesége szolgálataiért cserébe jutott feljebb a hivatali ranglétrán. A legizgalmasabb azonban Csebutikin (Kárász Zénó) és Szoljonij (Sorbán Csaba) szerepe, amelyet Bodolay a gonosz közvetett és közvetlen megtestesüléseként értelmez.

     A katonaorvos leleplezése érdekében a rendező könnyít Csehov krimiszerű dramaturgiáján, amikor ugyanis Csebutikin lerészegedik, a szerzői utasítással – „nem tántorog, úgy megy át a szobán, mint a józan ember” – szemben a színpadon elveszíti tartását, aminek köszönhetően felsejlik, hogy a család jóságos barátjaként tetszelgő orvosnak komoly érdeke fűződhet ahhoz, hogy Andrej elkártyázza a Prozorov-család vagyonát, ráadásul Csebutikin valószínűleg Szoljonij és Tuzenbach párbajánál sem csupán kötelességét teljesítve van jelen. Barnák László (Tuzenbach) megbízhatóan hozza ugyan a burokban nevelkedett, tétován öntudatára ébredő báró figuráját, de keveset mutat a párbaj kiprovokálásához elengedhetetlen, felgyülemlett, lappangó indulataiból. Ezzel szemben Sorbán Csaba alakítása valóban emlékezetes: átszellemült tekintetéből végig kiolvasható az az erőszakos, fanatikus, durva attitűd, amivel magányát és gyengeségét igyekszik leplezni, jóllehet ezzel is csak különcségét mélyíti el.

     Csehov szereplői látványosan unják saját életüket és szenvednek a meg nem értettségtől, miközben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mikor, mit és főként miért tesznek, még akkor is, ha ennek semmi jelét nem adják. A csehovi színpadon a könnyedén tapasztalható cselekmény híján felértékelődik a színészi játék, a színpadi jelenlét, az atmoszférateremtés szerepe: ezen a ponton pedig megroggyan a szegedi Három nővér.

     Borsos Beáta Olgájának legerősebb vonása az először eladósorba kerülő nővér keserű tartása, aki nem akarta lejjebb adni, ahogyan tette azt Mása; de nem látszik rajta az a nyomasztó felelősség, ami a szülők elvesztése után az ő vállára került, és hiányzik alakításából a nő, mintha csak a leánygimnázium kék egyenruhája fojtaná el szexualitását. Erdélyi Tímea játéka szintén kiforratlan, hiszen az ártatlan süldőlány játékosságát és a kívánatos szűz komolyságát is csupán alig-alig láttatja. Ahogyan Irina dolgozni kezd, úgy a színésznő is beleszürkül szerepébe. A legszínesebb, egyben leghitelesebb nővér-alakítást Gidró Katalin nyújtja. Színes, mert Mása hangulatváltozásait humoros, ironikus, máskor sértően gúnyos megjegyzésekkel érzékelteti. És hiteles, Versinyinnek sem véletlenül akad meg rajta a szeme, jóllehet kapcsolatuk érzékiségéről, intenzitásáról nem a kétszintes díszlet felső-hátsó részében történő összebújás, és nem is a búcsúzáskor kierőszakolt hisztérikus csók, hanem Csehovhoz mérten egy könyv elfogadását kísérő lopott érintés árulkodik. Ezek azonban csupán momentumok maradnak, így férje, Kuligin (Pálfi Zoltán) – minden bárgyú jószándékúságával együtt is – bizton elmarasztalná: Mása, szerepformálás hármas alá.

     A nővérek karakteres, jól elkülönülő játéka azért lett volna fontos, mert az álmodozó Irina, a boldogtalan Mása és a magányos Olga sorsa voltaképp egyetlen nő életének három állomása, melyet a Natalja-jelenség ellensúlyoz. Danis Lídia harsány játéka üde színfolt, és nemcsak élénk-matt ruhatára miatt. Amíg azonban Natasa jelmezeinél Jeremiás Bianca Imelda büntetlenül garázdálkodhatott, addig Pataki Ferenc (Andrej) hirtelen növesztett kellékhasával már túllőtt a célon.

     Bodolay Géza csehovi instrukciókat követő, ám korántsem szolgai megközelítése – akár önmagához, akár az évad elején a Nemzeti Színházban bemutatott Şerban-rendezéshez viszonyítjuk – még akkor is visszafogottra sikerül, ha a tragikomédiára hangolt játékot lépten-nyomon ironikus reflexiók és gegek szabdalják. Hiába, a végletekig kiélezett ismétlések nem váltanak ki automatikusan könnyáztatta nevetést vagy szorongást a nézőből, épp ellenkezőleg: a lassított, kikockázott felvételt idéző előadás túlzottan árulkodik a játszók teljesítményéről. Nincs szükség újabb visszajátszásra.

Lénárt Ádám
Revizor, 2011. május 12.