Harcos és áldozat
 

     Az 1972-ben Münchenben született Marius von Mayenburg a lázadó, ’68-as nagy generáció – (apák ellen) lázadó – kisfiát tisztelhetjük. A származás és a lázadás nem csak jelképes: Mayenburg apja a hajdani NDK-ból érkezett (így lázadt az ottani rend ellen), hogy aztán gyermeke a lázadó apák által felépített rend fojtogató kliséi (család, iskola, stb.) ellen lázadhasson – immár szabad társadalomban, szofisztikált környezetben. Csak kicsit lennék rosszmájú, ha az előző mondathoz azt is hozzátenném: noch dazu jó pénzért. Az 1998-ban a müncheni Kammerspielében bemutatott Lángarccal a német színházi élet fenegyerekeként feltűnt, díjakkal elhalmozott Mayenburg ugyanis sokak szerint mára piaci konjunktúrát kihasználó színdarabgyáros lett. (Lásd Koltai Tamás kritikáját A csúnya Új színházi bemutatójáról, az Élet és Irodalom idei, 19. számában.) De a Lángarc még nem a tudatos drámaexportőr produktuma, arról nem is beszélve, hogy Hollós Gábor rendező szakos egyetemi hallgató vizsgaelőadásaként történő kecskeméti bemutatása bátor, progresszív húzásnak tekinthető. Még a „hírös városban” is, ahol a színházlátogató közönség – például Bodolay Géza és Juronics Tamás rendezései révén – rendszeresen ismerkedhet a színházi alternativitás jelenségével.

    Mayenburg módszertani alapvetése kétségtelenül termékeny lehet: az író a kemény világ markáns figuráinak realisztikus dialógusait veti „szociós” stílusban papírra, de közben arra törekszik, hogy nyelvében értékes, műgonddal készített míves műalkotást hozzon létre, ne pedig a mindennapi életből „egy az egyben” kiragadott jeleneteket adaptáljon dokumentarista módon színpadra. Ez az ellentmondás (amely feszültségkeltő, „darabvivő” is lehet) érződik a Lángarc előadásán is. Persze igen sok múlik a színészeken és a rendezésen is.

Hollós előadása nehézkesen indul, és csak lassacskán „melegszik be”. Az előadás kezdeti nehézkessége darabhű. Mayenburg ugyanis apró képek sorba helyezésével operál, és ez a mozaikos szerkesztés nem nyúlt lehetőséget a szereplők árnyalt jellemzésére. Még akkor sem, ha eleinte csak négyen vannak: Apa, Anya és gyermekeik, Olga és Kurt. A tucatnyi apró jelenetben a szereplők furcsán monologizálnak, és nem szokványos, hétköznapokra jellemző párbeszédeket folytatnak. Nyelvezetük a realisztikus helyzetekben is (ebédlőasztalnál, éjjel az ágyban, stb.) metaforikus, vagy legalábbis nem természetes, a monológok témái pedig néha egyenesen bizarrak és filozofikusak (visszaemlékezés a születésre, a szimbolikus és valóságos bombakészítés módja, stb).

    Az apró jelenetek sűrű változása végig jellemzi az előadást, a rendező ennek megfelelően igyekszik számos kicsi, intim teret kialakítani a rendelkezésre álló, igen szegényes eszközöket jól alkalmazza: függönyhúzogatással, paravánfal-mozgatással, világítással elkülönülő tereket hoz létre. A széttöredezettség benyomását eleveníti fel a vetítés gyakori alkalmazásával is. A szereplők egyes monológjaikat filmfelvételen adják elő, de mozgóképkockák néhány külső helyszín impresszióját is felkeltik. A rövid jelenetekben gyakran térnek vissza a szereplők, így elkerülhetetlen, hogy a figurák jellemvonásai előbb-utóbb árnyaltabban is megmutatkozzanak. A kecskeméti Lángarc előadásán a néző számára követhetően és élvezhetően először az Apa figurája (Gulyás Zoltán alakítása) tárul fel.

    Gulyás rövid megszólalásaival, mimikájával és apró gesztusaival tipikusan mai alakot jelenít meg. Az ötvenes évei felé járó, nem is megkeseredett, hanem egyszerűen elhasználódott diplomás férfi tudatát jórészt a média nyomorította meg: beszűkült aggyal állandó tájékozódásra törekszik, amely abban merül ki, hogy szinte egy percre sem tud elszakadni kedvenc (bulvár)lapja rendőrségi híreitől. Kényszeres hírfogyasztó szokásgyakorlására rámegy a házassága (felesége éjjel az ágyban hiába kínálkozik, a férj cseppet sem érdeklődik a házasélet iránt, csak újságot olvas), és a gyermekeivel zajló tartalmas kommunikációra sem jut sem ideje, sem energiája. Az előadáson Gulyás formál meg leginkább életszerű figurát, alakítása nyomán megfigyelhető: a Mayenburg-darabok előadásának is csak hasznára válik, ha hagyományos módon és eszközökkel (is) ábrázolt, karakteres figurák akcióznak a színpadon. Jarábik Klára (Olga), Sorbán Csaba (Karl) és Kéner Gabriella (Anya) szerepfelfogása abban tér el Gulyásétól, hogy életszerű figura megformálása helyett mindhárman inkábba szöveg expresszív interpretációjára helyezik a hangsúlyt (ez kicsit sem idegen a Mayenburg-előadások megszokott stílusától). Persze ez nem mindig és nem egyformán jellemző rájuk. A jelenettől is függ (hogy ti. mennyire metaforikus, vagy hétköznapi), a rendezői koncepció (ha tudatos és következetesen megvalósított)pedig teljes mértékben meghatározhatja a játékmód stílusát.

    Hollós Gábor pantomimszerű jelenetben rendezi meg Olga és Paul (Olga udvarlója, Szarvas Attila alakításában) első közösülését. A csak jelzésszerűen ruhátlan szereplők mozdulatsorozata eleve nem keltheti a valóság impresszióját, és ha e látványhoz realisztikus párbeszéd társulna, akkor a jelenet minden bizonnyal ordítóan banális lenne. Ez elkerülendő is, a szereplők nem a helyzethez illően intonálnak. Sorbán Csabának van relatíve a legkönnyebb dolga: Karlon a darabban in concreto elhatalmasodik a téboly, így figurájának megjelenítésében bármilyen extrém fogás adekvátnak tetszhet. A kérdés csak az – az egész darabra vonatkozóan -, hogy Mayenburg színműve egy beteg kamaszról, vagy inkább a beteg társadalomról szól-e. Ha az utóbbi az igaz, akkor – stílszerűen, német szlenggel szólva – a darab egy kicsit mache: indokolatlanul túlhangsúlyozott benne a keménykedés, a megdöbbenteni akarás. Mert azért nem tipikus, hogy egy ingerszegény környezetben és szeretetlenségben felnőtt kamasznak logikusan bombagyáros gyújtogatóvá és szülőgyilkosság kell válnia.

    Hollós Gábor az ellentmondásos alapanyagon kitartó ügyességgel igyekszik „fogást találni”, ami hol jobban, hol kevésbé, de sikerül is neki. A színészek közül Jarábik Klárának van a legtöbb lehetősége különböző arcait megmutatni, a többiek is színvonalasan abszolválják feladatukat, de játékuk – feltehetően a szerzői és rendezői elvárásoknak megfelelően – az előadás elejétől a végéig egy síkon, bár különböző érzelmi hőfokon, de stílusában azonos hullámhosszon marad.
 

Kutszegi Csaba
Irodalmi Jelen, 2008. július-augusztus