Bodolay Géza főrendező állította színpadra a drámai társulattal Schiller színművét, a Haramiákat a nagyszínházban. Szerencse, hogy felére húzta az ötórás darabot – fékezett habzású romantikából két és fél óra is sok.

     „Hogy darabjai ma inkább mint könyvdrámák hatnak, annak nem Schiller az oka, hanem az, hogy a színpadi ízlés azóta nagyon eltávolodott Schiller korának nemes ízlésétől, leszállt a weimari színház fennkölt magaslatairól, naturalista színészeink már nem is tudják hozni Schiller zenéjét és pátoszát." Szerb Antal fogalmazott így jó hetven éve; azóta csak romlott a helyzet, ezért merész vállalkozás volt Bodolay Gézától épp a Haramiákat színre vinni. Ez Schiller első, és talán legnagyobb, legélőbb drámája, „izzik és pattog és robban minden sora" – persze csak ha van a megszólaltatásához ütőképes gárda. Bodolay okosan húzta meg felénél is rövidebbre az eredeti darabot: a kulcsmondatok benne maradtak, a szövevényes történet is követhető lenne, ha több színész szövegmondását nem csak hellyel-közzel lehetne érteni.
     Székely László látványos, monumentális díszletet álmodott: a Moor-kastélyt csillárok, zongora és a háttérfalon egy oszlopcsarnokos díszterem hatalmas fotója idézi meg. Ötletes megoldás, hogy háttérfalat alkotó forgatható panelek másik oldalára egy zöldellő, sűrű erdő fotóját applikálták, így gyorsan lehet váltani: a kastély után szempillantás alatt a haramiák rengetegét láthatjuk. Az invenciózus színpadképnek, Bianca Imelda Jeremias a bőrkabátos mait a finom, korhűvel keverő jelmezeinek, valamint az akciódús rendezésnek is köszönhetően több jelenetben is fölpörög, filmszerűvé válik a produkció.
     A baj nem is ezzel van – a romantikus szenvedélyesség, a lobogás, a tűz hiányzik az előadásból. A Moor Ferencet alakító Pataki Ferenc még plasztikusan megmutatja a vagyon és hatalom vonzásába került figura ördögi gonoszságát, kétszínű, cinikus aljasságát. A másik Moor fivért, Károlyt Horváth Illés kellő hevülettel, rokonszenvesen játssza. Csak épp nehezen hihető, hogy egy válogatott nehézfiúkból álló csapatban, amelyben inkább főnöknek tűnik Schweizer, Spiegelberg vagy Roller – Kárász Zénó, Sorbán Csaba és Borovics Tamás hozza a Gaudeamus igiturt éneklő diákokból marcona banditákká váló figurákat – épp egy piperkőc ficsúr a haramiavezér. Ettől persze még áthallásosak ma a fiatal Schiller ilyen mondatai: „Ez a herélt század mást se tud, mint eleink tettein kérődzni..." Vagy: „Én, eszeveszett, azt hittem, hogy a Világ gazsággal kiszépíthető, – hogy törvényszegéssel helyreállíthatók a törvények!" Jól rímelnek minderre a lázadó diákharamiák basszusgitáros, halálfejzászlós jelenetei.
     Gidró Katalin Edelreich Amáliája azonban inkább sápatag, idealizált nőalak, mint ízig-vérig romantikus hősnő. Teljességgel hiányzik belőle a szenvedély, a formátum, az izgalmasság. A szövegeit is olyan monoton, unalmas szenvtelenséggel mondja, hogy rossz hallgatni. A kisebb szerepekben kitűnt Jakab Tamás, aki a barna csuhás szerzetesként és Moser lelkészként néhány pillanatba sűrítve is képes hitelesen felvillantani egy-egy jellegzetes karaktert. Az öreg Moor szerepében Gáspár Tibor jól adja az elaggott, erőtlen apát. Gömöri Krisztián Hermannja is találó, hús-vér figura.
     Bodolay Géza Haramiák-produkciója összességében legfeljebb arra jó, hogy kipipálható legyen vele az idei kötelező klasszikus. Felkavaró, élményt adó, izgalmas előadást nem sikerült létrehozni.
   

Hollósi Zsolt
Délmagyarország, 2011. október 24.