A hanyatlás parabolája
Mi történik, ha a Zebra nem viszi át az Oroszlánt a
vízen? Akkor az Oroszlán meghal a tűzvészben. A vízben viszont jön a Krokodil.
Kit fog bekapni? A dolog nem csak individuális szempontból döntő, ez birodalmi
kérdés, mivel az állatok királyáról és a trónkövetelőről van szó. De nem úgy,
ahogy gondolnánk. Az állatok királya - Schimmelpfennignél – a Zebra, az Oroszlán
csupán pályázik a posztra, azzal az érvvel, hogy ő az erősebb, a nagyobb és az
okosabb. Ez egy demokratikus királyválasztás, mindenki érvelhet, amiből kiderül,
hogy vannak erősebbek, nagyobbak és okosabbak az Oroszlánnál. Ezt feltűnően
sokan állítják, többnyire magukról.
Schimmelpfennig nem ezópusi állatmesét írt, hanem színházi
példázatot. Az állatok birodalma színházban játszódik, az állatok egy darab
szereplői, azaz színészek. Ha a színház a színházról szól, az gyakran az üresség
jele. A színházi emberek azt hiszik, hogy a színház dolgai rajtuk kívül másokat
is érdekelnek. Talán így is volt, amikor még volt disztingvált polgári színház
és disztingvált polgári közönség, s a kulisszák mögötti világ pajzán sejtéseket,
pletykákat és szerelmi titkokat kínált. Az akkori nézők ezt szerették. Ma inkább
azért választanak színházak színházi darabokat, hogy fölhívják a figyelmet saját
fontosságukra, holott ezt éppen nem színházi darabokkal kellene. Néha még a nem
színházi darabokat is színházi környezetbe helyezik, hogy jelezzék, mennyire
nélkülözhetetlenek. Süllyednek lefelé – ami a súlytalanságuk miatt meglepő –, és
közben azt kiabálják, hogy mentsétek meg a színházat.
A negyvenen épp hogy túl még mindig fiatalnak számító német
darabgyáros – jó tíz év alatt kétszer annyi színpadi mű – bár nem valami nagy
tehetség, de a nyafogásnál azért többre tartja magát. Legalább van benne irónia.
A színészek, akiket megírt, már hat éve játsszák az állatmesét, mindennap,
hétvégén többször, egyesek a bemutató óta egyfolytában. Ez önmagában siralmas,
de mint probléma továbbra sem tartozik a közre, ilyen a színházi ipar, amely a
nézőnek teátrális rágógumit, a színésznek megélhetést nyújt, a művészethez semmi
köze, és tévedés azt gondolni, hogy ha nem a heti en suite színházi futószalag
működik, hanem repertoárban, más előadások társaságában megy a darab ugyanilyen
hosszú ideig, akkor jelentős a különbség. Még akkor sem feltétlenül, ha rövidebb
ideig megy, abból is lehet színházi kényszermunka. Schimmelpfennig ez utóbbiról
beszél. Az állatok birodalmának hierarchiája megismétlődik az emberek
birodalmában. Vége lesz az eddigi sorozatnak, új éra jön, egyesekkel „már
tárgyalnak”, másokkal nem, föllép a „zebra vagy oroszlán?” effektus, kérdés,
hogy ki mellé érdemes állni, esetleg a kettő között röpködni, mint a Marabu. Az
öldöklés a túlélésért folyik – munka nélküli férfi színészek például fejkendőt
húzva elmehetnek libanoni és iráni takarítónőnek egy tisztítócéghez –, és az
eredmény eléggé siralmas. Akik eddig az Oroszlánt, a Vadmacskát, az Antilopot, a
Marabut játszották, ezután a Tükörtojást, a Borsdarálót, a Pirítóskenyeret és az
Összepréselt Műanyag Ketchuposflakont fogják játszani.
Némileg igazságtalan lenne azt mondani, hogy a
Schimmelpfennig által megírtakhoz hasonló játszódott (játszódik) le a kecskeméti
Katona József Színházban, amely bemutatta a darabot. Miért pont a kecskeméti
Katona József Színházban? Miért csak a kecskeméti Katona József Színházban? Hát
a többiben? Hány színész játszik Tükörtojást és Pirítóskenyeret a milliós
nézettségű televíziós szappanoperákban is? És miért csak a „színművészetről”
beszélünk, amikor az állatok birodalma messze túlterjed azon: az önjelölt
királyok, akarnokok, törtetők, hízelkedők territóriuma országos és határtalan,
akárcsak a megélhetésért folytatott tülekedés. Naponta ugyanazt játsszuk hat
(vagy húsz?) éve, a nívó pedig – a miliőhöz illő hasonlattal – a béka feneke alá
süllyed.
A darab egyik szereplője említi „a hanyatlás paraboláját”.
Erről van szó, ezt látjuk, ha körülnézünk. Schimmelpfennig nem tanúsít túl nagy
írói erudíciót – szokása szerint egyes szám harmadik személyben írt
dialógusimitációival, amelyekben a szereplők elmondják, mit tesznek, rendesen
megkönnyíti a saját dolgát –, de még mindig az általánosan lebutított szellemi
igény fölött teljesít. Az előadás pedig meglehetősen maliciózus, ami fordítóként
és rendezőként egyaránt Bodolay Géza sajátja. A németek valószínűleg
szálkásabban játsszák – az eredeti bemutató a berlini Deutsches Theaterben volt
–, mi pedig szaftosabban, a különbség alighanem kifejezi a két kultúra
különbségét. Ami ott intellektuális provokáció, az nálunk vidéki valóság (nem
földrajzi értelemben). Mindenesetre az állatmese-színdarab narratívája
meglehetősen provinciális hitelességgel jelenik meg ahhoz – a hatást markánsan
erősítik Benedek Mari nagyszerű fantáziát és kisszerű lepusztultságot egyesítő
jelmezei –, hogy el tudjuk képzelni mögötte az egész, tipikusan lenyúzott,
magyar előadást. A gyerekszínházi játékmanír és az öltözői színészmanír elég az
on stage és az off stage különbségének érzékeltetéséhez. Mindez nem igen lép túl
az élet és a szerep kettősségének közhelyein – amit a közönség jó esetben
ihletnek lát, az egymás közt rossz esetben undor –, és csak ritkán rejt mélyebb
szellemességet. Ilyen például, amikor a Marabut játszó Fazakas Géza a vállán
lévő mély sebről panaszkodik, amely évek óta tátong a naponta felragasztott
szárny alatt. Fazakas meg tudja mutatni a figura szívszorító esetlenségét, ahogy
Sorbán Csaba (Oroszlán) a lázadással kacérkodó elkeseredettséget, Gidró Katalin
(Vadmacska) a védőpajzsként fölvett naivitást, Magyar Éva (Antilop) a helyzethez
való alkalmazkodást. Nem túl sok lehetőség, de a többieknek – két kivétellel –
nem jut ennyi.
Az egyik kivétel Király Attila, ő a Zebra jelmeze alatt
Frankie karakterét is megformázhatja, azért a színészét, aki megpróbál kitörni.
Frankie számára Schimmelpfennig legalább írt egy helyzetet, amelyben lecsap a
Chris nevű rendezőre, szinte csapdába ejti, azt remélve, hogy jobb szerephez jut
általa. Csakhogy Chris iránytalan, szétszórt, narcisztikus figura, nem jut vele
semmire. Kettőjük jelenete önálló epizód a darabon belül, nem túl eredeti, mégis
az előadás legjobb része. Ebben Király Attila segédletével Makranczi Zaláné az
érdem, aki Chris szerepében kiemelkedően jó. Laza és lezser csávót játszik, aki
önmagán kívül semmire sem tud összpontosítani, saját attitűdjét viszont, mintha
spontán módon tenné, szüntelenül vigyázza, szemüvegét, haját igazítja, pózol,
tükörben figyeli előnyösnek kipróbált mozdulatait, rájátszik életszerűtlen
életvitelére („elfelejti” a szállodáját, a szobaszámát, a várost, sőt az
országot, ahová vendégszerepelni megy, ismerősei telefonszámát, s hogy hova
tette a papírt, amelyre föl vannak írva), s eközben a nagyképűen üres szakmai
kommunikáció verbális és gesztuskészletével mond „véleményt” (valójában semmit)
arról, amire vagy akire még csak nem is emlékszik. Csupa színházi bennfenntesség
ez is, de rendkívül szórakoztató, és Makranczi Zalán jelentékeny színészi
fejlődéséről tanúskodik.
Koltai Tamás
Színház,
2008. december