„Groteszk embercirkusz”
 

     Az alcím „tökéletesen valószerűtlen százhetven éves történetnek” titulálja Gogol darabját, amely B.(odolay Géza) friss, Honti Rezső fél évszázados mondataihoz képest lényegretörőbb és kevésbé cirkalmas fordításában hangzik el.

     – Ez olyan messze van Gogoltól… Szégyen… – hajoltak össze nénik a kecskeméti vendégjáték szünetében. Azt azonban nem sikerült kiderítenem, vajon mire gondoltak, pontosan mi is az a nem-gogoli. Talán a nem korabeli szobabelső és jelmezek, esetleg az eltúlzott alakok, netán a nőt játszó férfi vagy Dunyaska frakk alól kivillanó, barnára mázolt cicije? Vagy az, hogy a Juronics Tamás rendezte Háztűznéző nevettetni kíván, s szinte feydeau-i elemeket forgat abszurd játszadozásba? Esetleg az oroszos miliő hangsúlyozott mellőzése: hogy amikor a háztűznézők a háztűznézettnél teáznak, szertartásos mozdulatok és pompás sza­mo­vár helyett néger szobalány szervíroz porcelánkannából nyeglén, egyes férfiasságokat le is forrázva, mint valami brazil szappanoperában?

     Az alcím egyfajta illúziónak, „tökéletesen valósze­rűtlen százhetven éves történetnek" titulálja Gogol darabját, amely B.(odolay Géza) friss, Honti Rezső fél évszázados mondataihoz képest lényegretörőbb és kevésbé cirkalmas fordításában hangzik el. A történet szerint Padkaljószin udvari tanácsos házasodási ábrándját Fjokla Ivanovna házasságszerzőnő igyekszik kielégíteni, miközben az ajánlott arának, Agafjának is több áhított nemesi kérőt szervez. Padkaljószin harmatos szándékát Kacskarjov katalizálja, ráveszi barátját, hogy rögvest keressék fel a lányt, ám a női szalonban már felsorakozott a többi kérő is: Rántotta, Anyucskin, Csócsálov, valamennyi különleges figura, majd Sztarikov kereskedő. Mindenféle bonyodalom során Kacskarjov barátja felé hajlítja Agafja szívét, neki is látnak a menyegzői előkészületeknek, ám a vőlegényben felülkerekedik tétovasága, kiugrik az ablakon, s a menyasszony hoppon ma­rad. Almási-Tóth András dramaturg lényegében érintetlenül hagyta a cselekményt, mindössze a viszonyokat rendezte át némiképp, hogy minden csepp komikumot kisajtoljon a helyzetekből. Rubold Ödön Kacskarjovja merő szemétségből segítené barátját feleséghez, hadd ízlelje ő is a házasélet gyötrelmeit. A három kérő közül Sorbán Csaba kitömött, pohos Rántottája remek epizóddal hívja fel magára a figyelmet. A házasságszerzőnőt alakító Sirkó László ügyel arra, hogy ripacs eszközök nélkül legyen mulatságos. Magyar Attila gyámoltalan, jó szándékú és enervált Padkaljószint játszik, fergeteges komikummal és pontos tempóérzékkel. Beszédes az a többször ismétlődő szituáció, mikor a kinyíló ajtó mö­gé kerül, ilyenkor tökéletes bolondnak tűnik, a nagymonológnál viszont arról győz meg, hogy nincs más lehetősége az életre, mint a házasság előli menekvés. Gidró Katalin tinédzser Agafja, fogalma sincs még a világról: összevág magának egy ideált a kérők képeiből, ám az eredmény egy gnóm lesz, s ezt Agafja maga is felkacagva, mondhatni, önreflexív módon ismeri el. Vala­mennyi szereplő árnyalatok nélküli vígjátéki figura, általános harsányságuk azonban nem erőltetett, hanem zavarodott viszonyokat ábrázol, s ennek a belső lelki kuszaságnak remek kifejezői Földi And­rea jelmezei: csupa jól szabott (vagy éppen ízléssel elszabott) pepita vagy kockás vagy pöttyös vagy tapéta-sormintás vagy egyszerűen csak álombeli karakterdarab.
     Nyugtalan, álombeli hangulatot kölcsönöz Székely László díszlete: a fekete-fehér virágmintával kitapétázott trendi szobabelsők, melyek akár mediatizált világunk valóság-show-kból merítkező ízléstelenségére is utalhatnak, de utalás nélkül is remek háttérként szolgálnak a kibontakozó groteszk világhoz. A szobákból kettő van: Padkaljószin és Agafja nappalija; ez utóbbiba illeszkedik az előbbi, vagyis ereszkedik hátsó fala – ennek kiemelésével az eredeti első két jelenet egymásba csúsztatható, ami azért érdekes, mert a házasságszerzőnő így egyik jelenetből és nappaliból sétál a másikba. Agafjánál mutogatja a kérők képeit, majd az elutasítástól csalódottan elhajigálja őket, de a gom­­bóccá gyúrt papírokat már Padkaljószinnál szedi össze. A díszlet szobák nem igyekeznek valóságos térnek látszani, nincs ugyanis plafon, rálátunk a színi gépezetre, reflektorokra, egyszóval mindarra, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem a valóság, hanem illúzió. (Más kérdés, hogy az illuzionisztikus teret következetlenül használják, hiszen Padkaljószin ki-be jár a tapétán, de a menyegző elől mégis csupán az ablakon át tud elme­ne­külni, ha viszont ez azt akarná sugallni, hogy a kö­ze­ledő házasság okán záródnak el a fali kiskapuk, akkor a már nős Kacskarjov sem sétálhatna át a virágmintákon.)

     Egy rendezői ötlet nyomán Agafja szolgálója, Dunyaska szerepe túlnő az eredetin. A vágysugárzóan hányaveti, festett néger Jarábik Klára valamiféle bűvész. Mindkét felvonást ő indítja (illetve zárja) mutatványaival, köztük a szereplőket színre varázsló (illetve onnan eltávolító) számával. Alakja kiterjeszti a darab értelmezését, s talán nem erőltetett teória ezen a ponton feleleveníteni a Szegedi Kortárs Balett egy korábbi munkáját: ideidézni Juronics Tamás Trallala című koreográfiáját. A hajdani etűdsor ugyancsak a cirkuszt tematizálta a párkapcsolat vizsgálatához; a szereplők sminkelt arcú bohócszerű figurák itt is, ott is. Mintha ugyanaz az indulószerű, pergő dallamvilág kísérné a Háztűznézőben a kérők megmozdulásait, mint ami a Trallala burleszk betéteit; Nino Rota édeskés melódiája pedig szervezőelemmé teszi a giccset, Agafja lassított felvételként vonul előre, mint maga a boldogság, ahogyan ugyanez a zenemotívum különítette el a Tral­lala női fehér bohócának lírai táncát is. Végül a két zárókép szinte emblematikus kiegészítője egymásnak. A Trallala dramaturgiája szerint a cirkuszi etűdöket egy szomorú zenebohóc (Juronics Tamás) emlékei, vágyai kísérik: időről időre előtáncol a már említett, elérhetetlen Pierrette-figura. Az akkori fináléban Juronics és a társulat egy emelvényen áll, a rájuk pergő fehér liszt időtlenséget érzékeltet, s a szomorú férfi bohóc távolról nézi elérhetetlen női párja táncát. Mindez a Háztűznézőben inverzére fordul: a nő számára válik elérhetetlenné a férfi. Minden komikus vonása ellenére a Háztűznéző lehangoló vízióval zár. Az elhagyott Agafja menyasszonyi ruhában, széttárt kezében két gyertyát tartva áll az esőben, körülötte a riasztóvá vált álomalakok, ismét érezni az időtlenséget, eltűnik a fal két panelje. Az érzelmi viharból magányosan kikerülő nőt látjuk, s világossá válik, hogy a háztűznézés aktusa, avagy társadalmi viselkedésünk és szokásaink a Trallala alcímként jelölt műfajával jellemezhetők leginkább: „groteszk embercirkusz”.

Sz. Deme László
Színház, 2007. július