Forradalom felülnézetből
 

     Az előcsarnokban Jánoskúti Márta jelmeztervei fogadnak, így már az előadás kezdete előtt azonosulhatunk a francia forradalom hangulatával, és a korhű öltözékekből arra is következtethetünk, hogy Bodolay kivételesen nem modernizálta a darabot.

     A jelmezek a directoire jegyében készültek, és pontosan tükrözik a forradalmi divatot: a férfiak a térdnadrágot már hosszú pantallóra cserélték, a csatos cipőt csizmára, a nemzeti díszítés, a trikolór virágcsokrok és szalagok kora lejárt. Ez azért különösen pozitív, mert a legtöbb jelmeztervező agresszív forradalmi jelképekkel tűzdelné tele a ruhákat, és a hangsúlyt az eszméről az indulat felé tolná el. Jánoskúti Márta még anyagaiban is alkalmazkodik a korstílushoz, a férfiak sötét posztó- és szövetruhái mellett a nők világosabb, a prostituáltak erős színű (bordó, lila) selymet hordanak. Az egyetlen érthetetlen mozzanat, hogy amikor Camille-t elviszik, miért húz piros pólót, farmert és kapucnis pulcsit (Lucile is piros hosszú ujjút vesz).
     A minimalista fekete díszlet Bodolayra jellemző kép. A nyomasztó kafkai háttérfalba három ablaküreget véstek, mintha a hatalom felülről figyelne. Erre utal az ablakban állóképszerűen megmerevedett csoport és a siralomház-jelenetben feltűnő három asszony (Lucile, Marion és Júlia) is. Nemcsak szerelmüket sirató nők, hanem jelképesen új életet hordozó anyák is (gyakorlatilag nem, hiszen Júlia és Lucile követi férjét a halálba), akik a guillotine feneketlen bendőjét táplálják. Párkák, akik az élet körforgását felügyelik. Mater Dolorosaként tekerednek rá a falra, mintha keresztre – a férfiak azonban nem a magasságban függnek, már a sírgödörben várják a véget. A halál előbb-utóbb úgyis lekaszál, mindegy, mit használ eszközül.
     Székely László a guillotine-t a színpad felett építette fel, így állandó fenyegetést hordoz, mintha bármikor lesújthatna, függetlenül attól, épp ki áll alatta. A guillotine más szerepet is betölt: térelválasztó elem, határolja a szobabelsőket, a külső helyszíneket pedig kitágítja. A vádlottak rákönyökölnek, hiszen a törvény és a nyaktiló egy és ugyanaz: a koncepciós perek végeredménye nem kétséges. A nép énekelget és kötöget, a per lefolyása nem rájuk tartozik. A lányok jól haladnak a kötéssel, kíváncsi vagyok, hány pulóvert ér meg a darab.
Bodolay a meghajlásban is visszahozza a nyaktiló-motívumot, a színészek a leengedett penge mögé járulnak, és egyszerre hajtják meg fejüket. A közönségre bízzák, mit kezd velük.
     Néha a vasfüggöny is guillotine-ként funkcionál, az első képben trikolór lufikat pukkaszt ki, a börtönben az elítéltek feje felett lebeg, a halál árnyékát és a sírgödör szűkösségét vetítve előre.
A dalok ma már elmaradhatatlan klisék a Danton halála-rendezésekben, de soha nem törik meg igazán az előadás menetét, és nem is adnak hozzá. Weber Kristóf zenéje kellemes, illeszkedik ebbe a hagyományba.
Az előadás elején amerikai zászlót lengetnek – a függetlenségi háború véget ért, kezdődhet a francia belviszály. A forradalmak egymást gerjesztik.
     Bodolay rendezésében nem a szokásos „a forradalom felfalja gyermekeit" koncepcióval, hanem a politikai villongások és rendszerváltások hiábavalóságával, az elégedetlenség örökös ismétlődésével találkozunk. Nála nem szükségszerű Danton halála, pusztán Robespierre hatalomvágya kényszeríti ki. Robespierre egyáltalán nem „a megvesztegethetetlen", nem a tisztaság rögeszméje árad belőle, csak a képmutatás manipulatív energiája. A darabban mellékesen elejtett szavai – „Azt fogják mondani: az ő gigászi alakja árnyékot vetett rám, azért kellett eltűnnie a napfényről. És ha így is volna?" – tükrözik hitvallását. Tisztasága álca, amire Király Attila rá is erősít tartuffe-ös manírjával, paposan elnyújtott szavaival. Míg minden szereplő a közönség felé fordul, ő bezárja a teret, politikai beszédét önmagának mondja, álszentsége nem megjátszott, személyiségéből fakad. A hit és a hatalom küzdelmében egyik sem képes felülkerekedni, a kettő összefonódása eltorzítja jellemét, aminek ellentmondásait Király fantasztikusan érzékelteti. Kezében van a hatalom, ezért mindegy, mit gondol és mond, hosszú monológjára senki sem figyel, csak a végén csattan fel a kötelező taps.
     Saint-Just (Sorbán Csaba) is hasonló karakter, bár nem ilyen nagystílű, csupán Robespierre titkárának tűnik, a hatalom kiszolgálója. Érdekes értelmezés, bár a jakobinusok a gyilkolást valóban az emberi faj megtisztításának tartották, és feltehetően tudták, hogy ők sem a konventben öregszenek meg. Máshol sem.
     Danton (Kőszegi Ákos) korhelységében és latorságában több a tisztaság, mint Robespierre egyetlen mozdulatában. Filozofikus alkat, akin az események túlhaladtak – ma mindenki a rendszer áldozatának tekintené.
     Lacroix (Kedvek Richárd) az egyetlen megfontolt forradalmár (már ha létezik ilyen), a rombolást megveti, de a tunyaságot is visszautasítja, építeni akar, vagy ha ebben gátolják, menekülni.
     Camille Desmoulins (Makranczi Zalán) ártatlan ifjú, akit a gyilkosságok sem tudtak bemocskolni. Robespierre ellenpontja, bár a nép szemében a képmutatás őszintébbnek látszik a valódi tisztaságnál.
     Barčre-re mint narrátorra (Bori Tamás) nincs különösebb szükség, a felsőbbrendű szerzőt testesíti meg, aki elidegenítő effektként nem győzi tudatni a nézőkkel, hogy előtte nincs titok, a cselekmény minden pontját ismeri, idegesítően tudálékos figura. Azt várnánk, legalább egyszer kijavítják: nem, ez nem a Conciergerie, még a főtéren járunk, véletlenül kettőt lapoztál.
     Marion (Jarábik Klára) több erotikus szajhánál, „honleányi" kebel, amelyen a forradalmár megpihentetheti gondoktól elcsigázott és még nyakán nyugvó fejét. Júlia (Kéner Gabriella) halk szavú társ az életben csakúgy, mint a halálban, Gidró Katalin viszont nem nő fel Lucile szerepéhez, a szenvedély csakúgy hiányzik belőle, mint az elesettség, az őrületet megjátssza, és még akkor is szaval, amikor végső elkeseredettségében a királyt éltetve követi vérpadra kedvesét. Minden mondat elejét megnyomja, ha az a-val vagy és-sel kezdődik is. Sokat segítene, ha értelemszerűen hangsúlyozna.
     A Simon házaspár (Sirkó László és Kertész Kata) az eredeti darabban a népet szimbolizálja, amelyet felhasználnak, majd eldobnak, itt azonban az események igazi irányítói, ők osztanak halált vagy kegyelmet, ők emelnek magas pozícióba, és taszítanak a mélybe. A fennkölt eszméket magukhoz rántják a sárba, hogy fogyaszthatóak és főleg emészthetőek legyenek számukra is.
     Meghajláskor a színészek a proszcéniumpáholyban ülő Bodolay felé intenek. Bodolay visszaint, és ezzel a gesztussal az egész előadást idézőjelbe teszi. Kár lenne, ha más estéken nem ülne ott. Mintha a színészek a király jóindulatát kérnék. Mintha a francia forradalmat csak a király szórakoztatására rendezték volna meg, és miután a forradalmárok módszeresen kiirtották egymást, jöhet a restauráció. Ha nincs kenyér, hátha akad még kalács.

Selmezci Bea
Színház, 2007. január