A csoda nem jön
Teljesen jogos felvetés Az öreg hölgy látogatását
játszani – Dürrenmatt darabja a pénzért vásárolhatóságról, a bűn és bűnhődés
viszonylagosságáról, a beteljesülő sorsról gazdag erős párhuzamokban a mi
életünkre vonatkozóan. Sőt: ennek a mi történetükké kell válnia. Különösen
furcsa, hogy a szegedi előadásban ezek a párhuzamok, noha a rendező, Hollós
Gábor nem idegenkedik a színpadi didakszistól, nem lesznek igazán elevenek.
Pedig a felütés, az első felvonás, a
vasútállomáson játszódó rész kifejezetten érdekesen indul: a színészek – és mi
magunk is – a kezdésre várakozunk, szerencsénkre amire mi várunk (az előadás)
előbb érkezik, így még egy ideig nézhetjük a várakozást. Eközben van alkalmunk
az alaphelyzettel, Güllen városának lecsúszottságával szembesülni, meg azzal,
hogy a várva várt Klári maga a megváltás lehetősége a közösség számára. Meg
látunk egy közösséget is, amely egyben van, amelyben ugyan mindenki
ágrólszakadtan él (azt is hitelből), mégis összetart. Legalább a csodavárást
illetően.
Hollós színészekből dolgozik, mivel a díszletkép (Fecsó
Andrea munkája) egy forgatható kétszintes emelvény mindössze. Ez az emberi
erőforrásra irányítja a figyelmet, és ez jól is van így, hiszen a mondatok ereje
tud képviselni valamit. Aztán megjön, akire vártak: Kläri Wäscher (az előadásban
umlautok nélkül), aki mára a milliomos Claire Zachanassianként – mint
kisvártatva kiderül – az egész környéket a zsebében tudja. Az előadás felépíti
magát, ebben elsősorban Fekete Gizi jelent nagy segítséget, aki Claire
szerepében nagyformátumúan tudja adni a kisszerűt, gyerekes bohósággal a halálos
komolyságot, múló szeszélyként a fenyegetést, romantikusan a lélektelenséget.
Szikárságában elegáns, elhivatottságában türelmes, gonoszságában bölcs Claire
Zachanassian ő. Az előadás hatása nem rajta múlik, kicsit érthetetlen is, miért
válik az ultimátum bejelentése után unalmassá a produkció. Három okot sejtek.
Egyrészt a rendező bízik abban, hogy az ajánlat morális lehetetlensége
felháborodást vív ki a közönség körében. Másrészt iszonyúan túlbeszéltnek tűnik
az előadás (pedig Németh Nikolett dramaturg serényen ollózott a szövegben), ami
nem az elhangzó mondatok mennyiségére jellemző, hanem azok kijátszatlanságára. A
harmadik ok a színházi következetlenségben kereshető. Elég sokféle játékstílus
keveredik a színpadon, ami még önmagában nem gond, pláne egy eleve kétarcú
műfaj, a tragikomédia esetében, de nem föltétlenül jó arányban sikerül
keveredni. A felkínált zenés melléklet például az elején nagy lendületet
biztosít az előadásnak, ami egyszerűen eltűnik a színpadról, a zenekar hosszabb
időkre okafogyottá válik, és nem véletlenül használom a melléklet szót, mert nem
válik szerves részévé az előadásnak. Más példa a következetlenségre Koby és Loby
szerepeltetése: a vasútállomáson a két punkra vett figura mintha önálló
akarattal bírna, folyamatosan reflektálnak, félig mintegy kívülről az
elhangzottakra. Hogy a következő jelenetben hogyan kerülnek elő láncon vezetve,
teljesen mást játszva, az rejtély.
A színészek ugyan látszatra nagyon pontosan vannak
koreografálva, de játékuk stílusregisztere annyiféle, ahányan vannak. Borovics
Tamás Polgármestere az elején valós karakternek tűnik, ám a töréspontnak
tekinthető ajánlattételtől kezdve mintha a Simpson család korrupt Quimby
polgármesterét alakítaná, és nem azt, aki az elején volt. Pálfi Zoltán Rendőre
hirtelen mozdulatokkal, színpadi burleszkkel operál, Ádám Tamás (2. polgár) a
tétova letargiát képviseli, Flórián Antal a modoros eleganciát választja a
Főkomornyik stíljéül, Báhner Péter (Vonatvezető és Orvos) és Szívós László
(Riporter) egy vásári komédia expresszivitásával képviselik szerepüket, Kárász
Zénóról (1. polgár) pedig nemigen lehet eldönteni, mit játszik. Ill családja
igen későn és csak mellékesen kerül színpadra (gondolom, addig nem volt
szövegük), Kéner Gabriella (Illné) a szégyen jelzéseit mutatja, Borsos Beáta (Ottilie)
magas hangon beszél, Poroszlay Kristóf (Karl) kelletlenül járkál ki-be.
Szilágyi Annamária (3. polgár / 2. asszony) és
Sorbán Csaba (Pap) már egyénítettebb eszközöket alkalmaznak, Barnák László
(Tanár) pedig lelkiismeretes önmeggyőzésével feledteti, hogy tízévnyi
gimnáziumigazgatói állásra igen fiatalnak tűnik. Az Alfred Illt alakító Jakab
Tamás teljesítménye is hullámzó: egyes jelenetekben mintha üres szövegmondással
tudná le a penzumot, másutt megélt természetességgel, eszköztelenül, ám
hitelesen mutatja meg Ill „felesleges életének” ordító ellentmondásait,
meghasonlását és beletörődését a sorsába.
Igen jó és beszédes ötlet az átöltözés jelenete
(amely Zsótér Sándor emlékezetes Öreg hölgyét is megidézve vizuálisan is
felvillantja a legatyásodott gülleni polgárokat; a jelmeztervező Angyal
Bernadett megőrzi az egyes karaktereket, csak külsőleg felemeli őket egy-két
vagyoni osztállyal) – de vajon akkor kell-e ezt az átöltözést aprólékos
részletességgel több jelenetben el is mesélni? Úgy érzem, Hollós Gábor rendezése
miközben a jelenetek kidolgozását figyeli, elveszti szem elől a darab egészét.
Mintha minden mondat fontos és kiemelt lenne, csakhogy a túl sok kiemelés nem
kiemelés. Így a szegedi Öreg hölgy nem más, mint egy történet elmesélése.
Csakhogy – amint azt a felcsapás egyértelműen jelezte – ennek a mi
történetünknek kell lennie. És ezt nem elég csak elmondani, a csoda meg nem jön
magától.
Ugrai István
7óra7, 2014. január 21. |