Búcsúkeringő
A nyári, zalaegervári bemutató után jórészt fanyalgó
vagy elutasító beszámolók születtek a legújabb hazai Schimmelpfennig-premierről.
Kecskeméten viszont egy flott, pergő, nem kicsit szemtelen produkciót
élvezhettem. A hely szelleme? Az is.
Mert a kecskeméti Katona műsorrendjében alaposan elrejtett
(havi egy, legfeljebb két alkalommal játszott) Az állatok birodalma itt és most
alighanem mást jelent, mint a – minden bántás nélkül mondom – könnyed nyári
kikapcsolódásra vágyó egervári publikum szemében. És máris kínálja magát az
előadás leginkább kézenfekvő értelmezése, vagyis az, hogy amit látunk, nem más,
mint a hírös város direktori székétől kényszerű okokból megváló Bodolay Géza
jókedvű, cinikus búcsúja, itteni tevékenységének zenés-táncos summázata két óra
húsz percben. Nyilván az is, bár a dolog e szál felfejtése nélkül is
működőképesnek tetszik.
„Valaha azt mondtuk, ha ez itt elmúlik, ha ezen mind túl
leszünk – a hosszú idő után –, akkor valami egész mást csinálunk. Ha ezek itt
lehúzzák a redőnyt. Ha ezek kitesznek az utcára.” Hát most túl vannak: Roland
Schimmelpfennig 2006-os darabjában Az állatok birodalma című bugyuta fabulát hat
éve egyfolytában játssza egy alighanem alkalminak induló, ám az évek során
jórészt összekovácsolódott társulat – valahol és valamikor. A hat esztendő felér
egy örökkévalósággal, a hely meg azért lényegtelen, mert bárhol járunk, úgyis
minden fontos döntést a színészeket játszó színészek feje fölött hoznak meg. Egy
biztos: új idők új szelei fújnak, az állatos hakni passzé, helyette ezentúl
elvontban kell utazni. A dolgok kertje című díjnyertes, artisztikus blődlit,
saját szerzeményét egy ifjú titán rendezi a kedvetlen trupp számára. (Csak hogy
fogalmunk legyen a színvonalról: a műben a legfőbb izgalmat a Tükörtojás és a
Pirítóskenyér kopulálása jelenti…) A darabba való bekerülés a túlélés záloga: a
gyenge szükségszerűen elbukik, a többiek meg marakodnak egy-egy zsíros koncért.
A Schimmelpfennig-értő Bodolaynak – az alföldi városban ez
volt a negyedik rendezése a kortárs német drámaírótól – könnyedén kezére áll a
szerzőtől már ismerős módszerrel összecsavarozott alapanyag. A mindenféle
hosszabb-rövidebb kitérő után valójában a legelejéhez visszakanyarodó, kezdeti
értetlenségünket ezáltal eloszlató történetet több, párhuzamos szálon futtatja a
szerző. A színház várható profilváltása miatt állásukat féltő színészek és az
általuk elővezetett szavannai állatok (Oroszlán, Marabu, Vadmacska, Antilop,
Zebra, Krokodil) sztorija természetesen egymásra kopírozódik, ehhez társul még a
másféle folytatás lehetőségének kissé erőtlen meglebegtetése (ld. a
takarítónőnek öltözött állástalan férfi színészek fiktív kalandjait az egykori
Zebra prezentálásában) vagy egy kifejtetlen családidráma-töredék (az Antilopot
játszó színésznő egyedül kénytelen boldogulni újszülött gyermekével). A második
felvonás jó részét az új rezsim számára már nem létező vezető színész és az
elkerülhetetlennek vizionált száznyolcvan fokos fordulaton teljes erőbedobással
munkálkodó író-rendező szópárbaja foglalja el. A színész kétségbeesett, utolsó
utáni kísérlete a dolgok folyásának megfordítására szükségszerűen bukik el, hogy
győzhessen a trendi lilaság.
Mira János előbb egyszínű, aztán mintás függönyeivel könnyen
alakítható, egynemű teret tervezett a kecskeméti kamaraszínházba: helyszínként
egyenrangú a színpad és a hálószoba, a színházi öltöző és a tusoló. Bal oldalt,
elöl a vigyorgó majom maszkját a feje hátulján viselő Bori Tamás ül a
zongoránál: a kis Vuktól Gloria Gaynorig, füstös kávézóba való szalonzenétől a
Can You Feel the Love Tonight-ig terjed repertoárja. Benedek Mari állatjelmezei
lenyűgöző és igazán vicces kreációk, melyek egyszerű eszközökkel és némi
testfestéssel pontosan felismerhetővé teszik a beléjük bújt jószágokat épp úgy,
mint az emberből folyton előmerészkedő állatokat.
Hogy ez utóbbi maradéktalanul működjék, arról a színészek
gondoskodnak. Frankie (Király Attila) vigyori, idétlen Zebra, rövid ideig az
állatok izgága királya. Csíkos jelmeze nélkül azonban esetlen és bizonytalan,
valamiért mégis rokonszenves fiú. Sokáig nem világos, hogy Frankie mit is akar a
nyegle és pökhendi, enyhén feminin és erősen hiszteroid Christől (Makranczi
Zalán). Tévedés azt gondolni, hogy Frankie (csak) a munkanélküliségtől fél,
hiszen kollégája, az Oroszlánt játszó Péter már az első jelenetben kimondja, mi
történik, ha vége szakad a szériának: „Nincs ember, aki tudná, hogy nézel ki. Te
– nem a Zebra. A Zebrát mindenki ismeri. Nincs ember, aki emlékezne még arra,
hogy egyáltalán létezel.” A személyiség elveszítésének félelme elkeseredett
kísérletbe hajszolja Frankie-t, s egy ideig abban sem vagyunk biztosak, hogy a
nagy hadműveletben nem jut-e majd szerep a háttérben diszkréten meghúzódó, vörös
műbőrrel bevont ágynak.
Frankie tragédiájának súlyát a többi színész nem érzi át,
hiszen ők a darab során mindegyikük által becsmérelt A dolgok kertjében egytől
egyig szerephez jutnak: a nagyképű és gőgös Oroszlán (Sorbán Csaba), a
hosszú csőrét mindenbe beleütő, kotnyeles és pletykás Marabu (Fazakas Géza), a
folyton sértődött, magakellető Vadmacska (Gidró Katalin), a többiek által
figyelemre sem méltatott Antilop (Magyar Éva), vagy a gyakorlatilag néma
szerepében is életveszélyes Krokodil (Balogh Erika).
Az elállatiasodott emberek – vagy ha máshonnan nézem: az emberi jellemvonásokkal
bíró állatok – kisszerű, s ettől is rendkívül mókás perlekedését Bodolay jó
ritmusérzékkel, a darabhoz illő ötletparádéval viszi színre. Nem is ezért
gondoljuk, hogy Schimmelpfennig most egy ideig nem köszön be újra Kecskemétre.
Jászay Tamás
Revizor, 2008.
november 6.