Boldogtalanok a szegedi
Kisszínházban
A magyar irodalom koronás
fejedelme, Füst Milán, az első világháború kitörésének évében írt egy színművet,
Boldogtalanok címmel. E drámát csak évtizedes késéssel mutatták be hazai
színpadon. Miért is? Tán mert akkortájt színházi etikettünk a következőképpen
rendelkezett: „...a nőt illemsértően érinteni nem szabad. Csókolni csak az
arcát, homlokot vagy kezet szabad, a nő ajkát a közönség előtt megcsókolni
szigorúan tiltatik, még férj és nő, vagy testvérek közt is 5 forint büntetés
terhe alatt.”
A Boldogtalanok viszont arról szól, hogy közös
lakásukban együtt lakik egy vérmes természetű „papi nyomdász” férfiú és annak
két szeretője. Sőt, e botrányosan bűnös testi-érzelmi hármasság ölelkezéseiből
még gyermekek is fogantatnak, - míg a szereplők mind zavarosabb vonzalmai drámai
kifejletbe nem teljesednek ki.
Évszázadra vagyunk már az ilyesféle „erkölcsi
fertőtől”, amikor egy clevelandi buszsofőr házában évtizeden át rabláncon
tartott fiatal nők lelki-fizikai meggyaláztatását taglaló helyszíni beszámolók
tudósítják a tévénézőket. S az eset, mint tudjuk, már, már mindennapos. S
természetes az is, hogy ha kell, ha nem, alig születik színpadi bemutató szex,
érzelmi zavarok, erőszak naturalista megjelenítése nélkül. A világ mintaadó
színpadain épp úgy, mint filmeken, s a valóságban.
Akkor hát mégis mi az oka Füst Milán avítt
erkölcsiségben fogant darabja iránt újraszülető kíváncsiságnak? A
Marosvásárhelyről érkezett Harsányi Zsolt rendezőt sem a régi botrányelemek
vonzották a Boldogtalanok választásakor. Hanem mindaz az időtlen és nagyon
modern emberi-drámai anyag, amelyet megjelenít. Olyan kitűnő párbeszédekkel,
jellemrajzokkal, szituációkkal, amelyek tág lehetőséget kínálnak valamennyi
résztvevő számára, jutalomjátékot ígérő együttes játékra.
Nos, ilyen előadást rendezett a szegedi kisszínház
színpadára az évad zárásaként. Hiteles, tempós, feszültség teljesen izgalmas
színjátékot, amelynek minden szereplője valóságos hitellel olvad fel a történet
egészében. E mindennapi sztorinak csak látszatra dolgozik ellene Adrian Ganea
tágas díszlettere. A boldogtalanok általa konstruált helyszíne évszázados és
mai. Abban az értelemben, hogy itt és most is létező: tessék csak körülnézni a
millenniumi Budapest elegáns palotáinak reménytelenül pusztuló beltereiben.
Ebben a miliőben él egy férfi, Húber Vilmos
nyomdász, aki, mint annyian közülünk, gond nélkül szereti a nőket. Többet is
egyszerre és egymás után váltva. Meg hát, túl sok kívánnivalója nincs is a
világtól. Az ilyen pasi pedig gyakorta vonzó, - ám a nők hiába tapadnak rá.
Kisajátítási szándékuknak a férfi, akarva akaratlan, ellene áll. Így történik ez
a rátörő kedves mamával is, akinek hisztériáit inkább tehernek érzi, mintsem
hitelesnek. Aminek oka - talán igaz, talán nem, - anya és fiú közös múltjának
eltérő megtapasztalásában rejlik. De tanult gyerekkori barátjának fura
vonzalmával sem tud / akar mit kezdeni, - pedig a doktor segítőkésznek mutatja
magát az asszonyok megannyi bajának orvoslásában. Talán túlságosan is annak.
Zavaros helyzetet szül az együtt lakó szenvedélyes
(barát)nők túláramló vágyódása, és suta érzelmei, a feslett húgica, a kiadott
zabi gyermek sorsa, meg az éppen megfogantak kilátástalan jövője.
Rengeteg valódi áligazság és annak tetsző hazugság
szenvedélye, taszítása keringőzik itt, a hentesmester szuterén lakásában
alkalmilag időző kompánia tagjai között. Megannyi mai hétköznapi aktualitás e
szecessziósan poros környezetbe illeszkedő színtér időtlen érvényességű
helyszínén.
E sztori egyáltalán nem botrányos ma már, sőt
inkább banális. S mint ilyen, jó kínálat a korszerű színház számára.
A szereplők mintegy a lét ösztöni atmoszféráját
lélegezve („Nem volt mellettem senki, mióta az eszemet tudom... csupa állat -
mondja ki Róza) mindennapi vonzások és utálkozások egymást erősítő/kioltó sűrű
szövevényében fuldoklanak. Harsányi Zsolt komolyan veszi Füst Milán tömör,
szaggatott, mégis kifejező szövegét. Az előadást úgy futtatja száz évvel
ezelőtti történetként, hogy egy percig sem veszít mai jelrendszeréből. Bő teret
enged színészeinek a figurák kibeszéletlen komplexusainak és dús érzelmi jelenük
közötti összefüggések és ellentmondások érzékeltetésében. Ezért (is) számos
kiváló alakítás dúsítja a produkciót.
A színészek majd mindegyike pontosan bontja ki és
jeleníti meg a figurák pszichológiai összetettségét és a történet köznapi
drámaiságának hitelét. A boldogtalanul dinamikus szerelmi / szenvedélyi
háromszöget és az anya/fiú, doktor/testvér érzelmi sokszögének váltakozásait.
Érzelmi traumáik nem szenvelgést szülnek, inkább aktuálisan valóságosak, ne
mondjuk érdektelenül azok.
Életünk veszélyesen tartalmas alkotóelemei megélt
hazugságainkban rejlenek. Nos, e tételt a legösszetettebb módon Fekete Gizi
nagyszerűen megformált, bonyolultan érzékletes anya alakítása bizonyítja. És
vele a két szerelmes asszonyt, Rózát és Vilmát játszó Danis Lídia és Csorba
Kata, valamint Szilágyi Annamária (Rózsi) és Borsos Beáta (Dada).
Az élet-hazugságok belső rendszere mintha a darab
hímjeire kevésbé lenne igaz. A nyomdász, Húber Vilmos / Borovics Tamás
magabiztos hánykolódása a női sokszólamúságban erős vonással bír a körülötte
keringő figurák számára. Nem is kell hozzá tennie sok eszközt, a férfiúi
eszköztelenség önmagát hozza. A doktor erős színpadi jelenléttel formázott fura
szerepében Sorbán Csaba, a nőre vágyakozó, sokat értetlenkedő hentesként
Kárász Zénó alkotják a viszonylatok másik, zűrös háromszögét.
Az előadás végén hosszan tartó taps fűti fel a
nézőteret. A boldogtalanok színészei fáradtak, de érezhetően boldogan
hajlonganak. Töményen bonyolult életvalóság mindaz, amit a színpadra hoztak
magukból, játékuk több mint két órájában. Ez bizony megterhelő.
Valódi érvként szólva boldogságaink ideiglenessége
és esetlegessége mellett.
Pavlovits Miklós
Szeged24.hu, 2013. május 16.
|