Él még Bánk
Nehéz dolog a Katona József tragédiájáról oly
kendőzetlenül írni, hogy ne essünk a nemzeti hérosz felelőtlen kritizálásának
bűnébe. Pavlovits Miklós Írása.
A Bánk Bán a magyar drámairodalom kétségtelenül
magas piedesztálra cövekelt műve. Joggal. Előadása minden korban ünnepi, sőt
mozgósító alkalom, amikor is átszellemült csodálat a helyénvaló mind a
nézőtériek, mind a társulat tagjai részéről. Hegedűs Géza szerint a mű
"forradalmasító hatású, mert elkeseredést ébreszt minden zsarnokság ellen, és
részvétet a megalázottság mellett."
Ám mindez nem enyhíti a rendezők gondjait: miként tegyék elfogadhatóvá a
darabban feszülő logikai és dramaturgiai zavarokat? Különösen manapság, amikor a
vizuális médiából tonnaszám zuhog krimi, és thriller, - telve szériagyilkosságok
jól kiagyalt lélektani és szituációs motivációival.
Kötelező olvasmány, vagy élő színházi darab a Bánk
Bán?
E dilemma már jó régen előkerült. Olyformán, hogy
a drámaköltő írott víziójának vajon meg tud-e felelni a szerző színpadi
technikája?
E kérdésre a dramaturgok rendszerint tagadó választ adnak
Nem vélekedett másként már a kortárs Vörösmarty
sem. Ő a Bánk Bánt „sok tekintetben hiányos, s némileg vad, de erővel teljes
színműnek" ítélte. A főhős jelleméről úgy vélekedett, hogy "Bánk karaktere a
leggyengébb a műben" s vele együtt a "komplikált jellemű Gertrúd sem egészen
érthető".
Nyilván ez rejtezkedik a háttérben, hogy nincs
rendező, társulat, amelyik aktuális ünnepi elvárások hiányában is színre kívánná
állítani a művet. Úgymond önszántából.
Ezért voltak sikertelenek Katona tragédiájának
külföldi bemutatói is. Igaz, ennek okát a hazai kritikusok azzal magyarázták,
hogy idegen földön nem értik a színpadon kifejeződő mély magyar lelkület
megnyilvánulásait.
A Bánk prózai múltjához több jobbítási kísérlet is hozzá tartozik. Előbb a
kitűnő színházrendező, Hevesi Sándor, majd maga Illyés Gyula is nekirugaszkodott
a Katona féle szöveg "színpadosításának". Nem igazán sikerrel. Legutóbb pedig
két éve, Kecskeméten született hasonló indíttatású előadás. A rendező, Bagó
Bertalan "a rárakódott kultúrtörténeti rétegektől megszabadítva, a historikus
nemes penészt lepucolva, nyitottan, előítélet-mentesen olvassa a darabot... írta
róla a kritika. A veretes drámai szöveget Szabó Borbála "magyarította".
Mindennek előre bocsátására azért volt szükség,
mert a Szegedi Nemzeti Színház március ünnepi Bánk Bán produkciója ezek
ismeretében értelmezhető. Bodolay Géza olyan előadást rendezett, amely egyaránt
kerüli a 13. századi történelmünk rekvizitumait, mind pedig a reformkori
romantika szabadság érzeménye iránti lelkesedését.
Ehelyett egy bonyolultabb drámai szertartást
kívánt létrehozni a kisszínház színpadán. Valami sajátos, a közelmúlt magyar
történelembe és honi lélekfelfogásba ágyazott utalásrendszert. A mulatozó és
ármánykodó udvaroncok s a kancsók és kupák emelgetése között békétlenkedő
forradalmár pártütők köré a drámai cselekményt oldó, magyarázó
történetfilozófiai köntöst kerít.
A Nemzeti Múzeum timpanonjára hajazó díszlettérben
magyarok és merániak, főrendiek és köznemesek közös súlytalansággal cserélnek
eszmét hangzatos ideákról, hazáról, erkölcsről stb. A dráma hőseinek
konfliktusai gyakorta nem is tűnnek annyira tragikusnak. A szerelem,
féltékenység, csábítás, gyűlölet, erőszak, ármány, vagy épp a rendszer elleni
lázadni-akarás feszültségét átszövik a körítések.
A "báli közönség" folyton folyvást ismerős nép- és
műdal motívumokból szőtt fülbemászó dalokat dalolva érkezik és távozik
hegedű-brácsa kíséretében. Magyaros tánclépések, pátoszos szavalatok, meg,
megújuló vigasság és hangos tivornya fűz át jelenetet jelenetbe.
A színi váltások mondandóit a háttérre vetített
dokumentumfilmek is sajátos értelmezési keretbe helyezik. A fekete fehér
"filmbejátszások" spontán, vagy épp az aktuális hatalom által szervezett, ám
lelkes 20. századi hazai tömegmegmozdulásokat elevenítenek föl.
Mondhatni, a produkció nonverbális súlya jelentős
mértékben uralja az előadást.
Ezért is érthető, s jogos is még a szünet előtt a
Székely László által tervezett, fehér palotafalra felmázolt graffiti: ÉL MÉG
BÁNK? A költőinek tűnő kérdésre a választ az a háttérszereplő/díszletmunkás adja
meg, aki a szünet után, spongyával, gondos munkával el is tünteti a feliratot.
A Bán itt is volt, meg nem is.
No, kedves nézők, tessék értelmezni a feladványt.
Mintegy folytatólagos performansz mindaz, ami Bánk
bánunk történelmi tragédiája mentén történik a szegedi kisszínházban. Erre
utalhat az a rendezői szándék is, amelynek eredményeként az oly kedvelt magyar
mente, csizma, kacagány, rozsdálló kard, kackiás huszár bajusz, sarkantyú sem
viseltetik e tragédiai arcképcsarnokban. Nem idéztetnek történelmünk romantikus
külsőségei. A szereplők rendre civil ruhát viselnek, egyéniségük színeihez
illően tervezve Benedek Mari által.
Kérdezhetjük ezután, miként ítéljünk meg a
Melindát (Gidró Katalin), Ottót (Barnák László), Biberachot (Sorbán Csaba),
vagy Peturt (Pataki Ferenc) alakító színészi teljesítményt? A jegyzetíró, - a
nézőkkel együtt, - hogyan vélekedjen Bánk (Nagy Csongor Zsolt), vagy Tiborc
(Jakab Tamás), Gertrudis (Szabó Gabi), vagy Mikhál (Kárász Zénó)
szerepfelfogásáról?
Mindnyájan jók. A szegedi kisszínházi Bánk előadás
lényege nem a királynő gyilkosság szereplőinek beteljesedő végzete. A darab
drámai feszültsége, a figurák lélektani hitele, cselekedeteik indokai kisebb
hangsúlyt kapnak, mondhatni elmosódottabbak a nagy egészben. Jó együttes
társulati játékot láthatunk, sok gondos munkával. A szereplők mindegyike jól s
jó kedvvel illeszkedik a közös játékba, amelynek mondandóját a produkció
nonverbális keretei színezik át: ilyenek vagyunk mi, a magunk történelmének
formálásában.
V.ö. Ady maró és könyörtelenül kritikus, s ma is
aktuális magyarságszemléletét.
Pavlovits Miklós
Szeged24.hu, 2013. március 25.
|