Állatmese a reggelizőasztalon
A darab ezúttal is átverés. Roland Schimmelpfennig most
is egy roppant egyszerű történetet mond el úgy, mintha rettentően bonyolult
volna. Egy színésztársaság már hat éve játssza Az állatok birodalma című együgyű
allegóriát, s már tudják, hogy a széria végén járnak. Mindenki a jövőn töri a
fejét. Különféle változatok és technikák merülnek föl, s végül a társaság nagy
része kiköt egy másik, ám ezúttal egészen értelmetlen allegóriában.
Az első történet egyértelmű állatmese a hatalmi harcról, a
második egy reggelizőasztal tárgyait, a tükörtojást, a pirítóst, a borsdarálót
és a ketchuposflakont jeleníti meg. Értelmezni persze ezt is lehet bármiképpen.
Csakhogy a két darab között látjuk a rendezőt és szerzőt, akit az egyik színész
kapcsolatteremtési szándékkal csapdába csal - ellopja a táskáját, ami nélkül a
fiatalember semmilyen más kapcsolatot nem képes létesíteni, hiszen a szállodája
nevét a papírjaiból, a telefonszámokat a mobiljából tudhatná meg. Ez az
író-rendező alighanem Schimmelpfennig ars poeticáját fogalmazza meg, elmondja,
hogy darabjáért nyilván azért kapott díjat, mert senki sem értette, és ezt
röstellte volna bevallani.
Schimmelpfennig azért ennyire nem pofátlan. Trükkje mindössze
annyi, hogy a fenti eseménysort szilánkjaira zúzza, és technikásan olyan
összevisszaságban tálalja föl, hogy lehetőleg szinte kibogozhatatlan legyen,
mit keresnek az állatok a reggelizőasztalon. De edzett és kitartó, azaz kellően
sznob néző fejében, aki nem könnyen adja föl, végül is összeáll a mese, illetve
az egymásra kopírozódó kapcsolatrendszerek szövevénye, amibe aztán mindenki
olyan mélységet és bölcsességet lát bele, amilyenre sznobizmusából futja.
Bodolay Géza minap leváltott kecskeméti színigazgató szereti
Schimmelpfenniget, műveiben bizonyára sok izgalmas tartalmat lát. Ezúttal
kecskeméti színészeivel és a Zalai Nyári Színházak Kht.-val összefogva Egerváron
kínálta meg vele a nyáresti mulatságra vágyó publikumot. Fordította és rendezte
a művet, de inkább a maga, mint a nézők mulattatására. Nem könnyítette meg
nagyon az Egervárra zarándokló kíváncsiak dolgát. Mira János díszlete ugyan
világossá teszi, hogy színházat látunk a színházban, egy függöny mögül időnként
öltözőasztalok és tusolók sora bukkan elő, Benedek Mari állatjelmezeiben bájosan
érvényesülnek a női formák. Az állatmesét a színészek igyekeznek harsány
humorral átitatni, de e játék kényszeredettségét, a darabbeli színészek
forszírozott igyekezetét is próbálják eljátszani. Sorbán Csaba mélabút rejteget
mind az oroszlán, mind az őt játszó Péter nevű színész erőszakossága alatt,
Király Attila zebraként ügyesen szteppel, Frankie színész kiégett karrierizmusát
könnyedén adja. Fazakas Csaba bánatos marabu és reményvesztett középkorú
színész, Gidró Katalin édesen csábos vadmacska, Magyar Éva antilopként és
társaiban csalódott színésznőként egyaránt riadtan csodálkozó. A rendező-szerző
szerepében Makranczi Zalán precízen rajzolja meg egy minden való- és
életszerűtől végképp elszakadt művészvilág cinikus haszonlesőjét.
Mindebből idővel akár gördülékeny és a darabhoz képest
tartalmas előadás is összeállhatna. Egerváron a többrétegű ábrázolás igyekezete
azonban olyan töredezettséget, vontatottságot hoz magával, ami megdermeszti az
amúgy is másra vágyó nézőteret. Végül minden érthető, de semmi sem átélhető.
Zappe László
Népszabadság, 2008.
július 14.